Rómában jártam – Woody Allennel

Minden út Rómába vezet. És jobb lesz, ha visszatérünk, mert sok sztorijuk van még.

Barcelona, Párizs és most Róma is. Na, jó. Őszintén szólva: Woody Allen óriási. Már az első legördülő filmkocka után (kezdve a nyitó dallamtól – ami a Volare volt – szó szerint repültem és énekeltem) a kényelmes székben elrepülhettem Rómába. Turistaként. A vászon és Woody Allen volt az idegenvezető, és egy virtuális képeslapon Róma, színészekkel fűszerezve. Ahogy haladt előre a történet, úgy szippantott magába. Felfedeztem benne Annie Hallt és az első gondolatom az volt: „Na végre. Ezt vártam.”

Útikalauzunk ott áll a Piazza Venezián és bemutatja a karaktereket történeteikkel: a visszavonult operarendezőt, aki a nyugdíjazást a halállal azonosítja, a halandóságot pedig elutasítja (Woody Allen) és feleségét; egy újdonsült házaspárt, akik szerencsét próbálni jönnek (Alessandro Tiberi és Alessandra Mastronardi); egy jól ismert amerikai építészt (Alec Baldwin) és egy középosztálybeli római hivatalnokot (Roberto Benigni) családjával. Végig töprengtem a lehetséges kapcsolatokon az elbeszélések között, de aztán rájöttem, hogy nem is ez a lényeg. Hanem a hangulat, a vizualitás és a szemünk előtt történő szinte fel sem tűnő váltások a filmben. Mert a történetek szereplői egymástól teljesen függetlenül keverednek pikánsabbnál pikánsabb kalandokba.

Jó rendben, kicsit elfogult vagyok. A negyedik sztori volt a kedvencem. Az élet szép óta kedvelem Roberto Begninit, és filmbéli története tényleg humoros és elgondolkodtató. A hivatalnok, aki egyszerre híres lesz, csupán azért, mert egyszerű és hétköznapi, de pont ezért érdekes ember. Ez a 15 perc hírnév dolog.

Mi a konklúzió? Róma az álmodozók és a boldogságkeresők városa a filmben.