Ördögi szépség

Monica örök

Monica felhív (ő maga, nem az asszisztense), mentegetőzik, hogy közbejött valami, és inkább meghív magához. Világos ház, nagy, utcára néző nappali, növények a belső udvarban. A konyhában ülünk le: letisztult vonalak, az asztal közepén hatalmas bazsarózsacsokor. Nem számítottam rá, hogy ő támad le a kérdéseivel: honnan jövök, mióta élek Franciaországban? Mint egy óvatos erdei állat, aki először jól megszagolgat, kipuhatolja, hogy bízhat-e bennem. Olaszul beszélünk, hiszen mindketten onnan jövünk, de néha francia szavakat szövünk a beszélgetésbe, hiszen itt élünk. Bársonyos, puha hangján mesél az umbriai kisvárosban töltött gyerekkoráról, és a fiatalságáról, amit az iskolapad és a kifutó között töltött.

„Egyedüli gyerek voltam, a szüleim nagyon vigyáztak rám. 16 éves koromban belecsöppentem egy egészen más világba, az abszolút szabadságba... aztán visszatértem a mindennapi életembe. Az érettségit követően
a Perugiai Egyetem jogi karára iratkoztam be, de otthagytam az egyetemet, és először Milánóba mentem, aztán Párizsba, végül New Yorkba. Három évvel később pedig eldöntöttem, hogy színésznő leszek.”

Miközben hallgatom, a szemét figyelem, ahogy a fények hatására változik, fehér blúzát, ahogy a teste körül röpköd. Életemben keveseknek volt rám ilyen hatása, azt hiszem, Sophia Loren lehetett az, akinek ilyen átható jelenléte volt, Marlon Brando, nyilván Marilyn Monroe... azok a nők és férfiak, akikben a szépségen kívül megvolt az a plusz, amit a franciák charme-nak neveznek. Arra gondolok, hogy nem lehet könnyű ezt viselni mindennap, folytonosan érzékelni a vágyat, amit ébreszt. Megkérdezem, miről álmodott gyerekkorában.

„Mindig színésznő akartam lenni, de egy vidéki kisvárosban ez nagyon távolinak tűnt. Ezért kellett a kitérő a divat világába. Rájöttem, hogy a külsőm az az eszköz, amivel legyőzhetem a félénkségem. A testem elég korán, 13 éves koromban megváltozott: kislányból nő lettem. Már nem kellett másokhoz közelednem, mások közeledtek hozzám. Ez a vonzerő segített sok mindenben. A személyiségem egy része árnyékban maradt – és ez mind a mai napig így van –, de az… ördögi szépségem lehetővé tette, hogy kapcsolatot teremtsek másokkal. Nem csak a férfiakkal, a nőkkel is.”

Monica mesél a hetvenes évek végének Olaszországáról, a tengerparti nyaralásokról, én pedig azon gondolkodom, hogy kezelhette a pillantásokat, amiket az „ördögi szépségű” kislányra vetettek, hogy félhettek a szülei, hiszen egy bikini nem rejt el semmit. Nővé válni, önállónak lenni az akkori Olaszországban nem volt olyan könnyű, mint ma.

„Nőnek lenni a férfiak világában: mindketten tudjuk, hogy ez mit jelent. A fejlődésünk lépésről lépésre alakul, bonyolult és érzékeny dolog. Társadalmi lényként létezni, ez a nők számára még mindig teljesen új. Ma egy gyerek viselheti az anyja nevét, de nem volt olyan régen, hogy azok a gyerekek, akiket az apjuk nem ismert el, egyszerűen zabigyerekek voltak. Messziről jövünk. Ezt a munkát elsősorban kívül kell elvégezni, de belül, magunkban is. Hogyan lehetséges az, hogy 2016-ban egy nőnek lelkiismeretfurdalása lehet amiatt, hogy teherbe esett? A társadalmunkat még mindig a férfiak szervezik, a férfiak értékrendje szerint. És a nőnek olyannak kell lennie, »mint a férfiaknak«, ugyanazokra a kihívásokra kell válaszolnia. Márpedig az életritmusunk nem ugyanaz.

(...)

Simonetta Greggio

A cikket teljes terjedelmében az ELLE magazin 2016. októberi számában olvashatjátok.