Monica örök
Monica felhív (ő maga, nem az asszisztense), mentegetőzik, hogy közbejött valami, és inkább meghív magához. Világos ház, nagy, utcára néző nappali, növények a belső udvarban. A konyhában ülünk le: letisztult vonalak, az asztal közepén hatalmas bazsarózsacsokor. Nem számítottam rá, hogy ő támad le a kérdéseivel: honnan jövök, mióta élek Franciaországban? Mint egy óvatos erdei állat, aki először jól megszagolgat, kipuhatolja, hogy bízhat-e bennem. Olaszul beszélünk, hiszen mindketten onnan jövünk, de néha francia szavakat szövünk a beszélgetésbe, hiszen itt élünk. Bársonyos, puha hangján mesél az umbriai kisvárosban töltött gyerekkoráról, és a fiatalságáról, amit az iskolapad és a kifutó között töltött.
„Egyedüli gyerek voltam, a szüleim nagyon vigyáztak rám. 16 éves koromban belecsöppentem egy egészen más világba, az abszolút szabadságba... aztán visszatértem a mindennapi életembe. Az érettségit követően
a Perugiai Egyetem jogi karára iratkoztam be, de otthagytam az egyetemet, és először Milánóba mentem, aztán Párizsba, végül New Yorkba. Három évvel később pedig eldöntöttem, hogy színésznő leszek.”
Miközben hallgatom, a szemét figyelem, ahogy a fények hatására változik, fehér blúzát, ahogy a teste körül röpköd. Életemben keveseknek volt rám ilyen hatása, azt hiszem, Sophia Loren lehetett az, akinek ilyen átható jelenléte volt, Marlon Brando, nyilván Marilyn Monroe... azok a nők és férfiak, akikben a szépségen kívül megvolt az a plusz, amit a franciák charme-nak neveznek. Arra gondolok, hogy nem lehet könnyű ezt viselni mindennap, folytonosan érzékelni a vágyat, amit ébreszt. Megkérdezem, miről álmodott gyerekkorában.
„Mindig színésznő akartam lenni, de egy vidéki kisvárosban ez nagyon távolinak tűnt. Ezért kellett a kitérő a divat világába. Rájöttem, hogy a külsőm az az eszköz, amivel legyőzhetem a félénkségem. A testem elég korán, 13 éves koromban megváltozott: kislányból nő lettem. Már nem kellett másokhoz közelednem, mások közeledtek hozzám. Ez a vonzerő segített sok mindenben. A személyiségem egy része árnyékban maradt – és ez mind a mai napig így van –, de az… ördögi szépségem lehetővé tette, hogy kapcsolatot teremtsek másokkal. Nem csak a férfiakkal, a nőkkel is.”
Monica mesél a hetvenes évek végének Olaszországáról, a tengerparti nyaralásokról, én pedig azon gondolkodom, hogy kezelhette a pillantásokat, amiket az „ördögi szépségű” kislányra vetettek, hogy félhettek a szülei, hiszen egy bikini nem rejt el semmit. Nővé válni, önállónak lenni az akkori Olaszországban nem volt olyan könnyű, mint ma.
„Nőnek lenni a férfiak világában: mindketten tudjuk, hogy ez mit jelent. A fejlődésünk lépésről lépésre alakul, bonyolult és érzékeny dolog. Társadalmi lényként létezni, ez a nők számára még mindig teljesen új. Ma egy gyerek viselheti az anyja nevét, de nem volt olyan régen, hogy azok a gyerekek, akiket az apjuk nem ismert el, egyszerűen zabigyerekek voltak. Messziről jövünk. Ezt a munkát elsősorban kívül kell elvégezni, de belül, magunkban is. Hogyan lehetséges az, hogy 2016-ban egy nőnek lelkiismeretfurdalása lehet amiatt, hogy teherbe esett? A társadalmunkat még mindig a férfiak szervezik, a férfiak értékrendje szerint. És a nőnek olyannak kell lennie, »mint a férfiaknak«, ugyanazokra a kihívásokra kell válaszolnia. Márpedig az életritmusunk nem ugyanaz.
(...)
Simonetta Greggio
A cikket teljes terjedelmében az ELLE magazin 2016. októberi számában olvashatjátok.
Az általad megtekinteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek az Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartoznak, és a kiskorúakra káros hatással lehetnek. Ha szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot!