Olvass bele Spáh Dávid új, Még egyszer című könyvébe!

Megjelent Spáh Dávid első regénye Még egyszer címmel, amibe most te is beleolvashatsz!

Spáh Dávid első könyve, a MÉG EGYSZER a mai késő harmincas és fiatal negyvenes korosztály generációs regénye,
egy nemzedék útkeresését és életközepi válságát mutatja be. Megindító humorával és filmes látásmódjával üdítő vérfrissítést pumpál a hazai kortárs popkult szcénába.

(részlet)

Az augusztus az év vasárnapja. Én ennek megfelelően éppen úgy éltem az életemet, mint az a gyerek, aki azt hazudja, hogy nem adtak fel semmit matekból, és tök nyugodtan megnézheti az esti filmet, de csak azért, mert már pontosan tudja, hogy be sem megy hétfőn az iskolába. Úgy tettem, mint aki nem veszi észre, hogy pillanatokon belül véget ér a nyár, és olyan kijózanító ötfokos reggelek jönnek neonfényes folyosókkal, mások energiaitalának és dohányfüstjének tapintatlan szagával, hogy a saját gyomorsavamban fogok megfulladni, és pillanatokon belül lesz itt akkora november, hogy hetekre eltakarja a napot, és egy használható fényképet nem lehet majd készíteni a nyílt utcán délben, mert annyira sötét lesz. 
Pedig nagyon is tudtam, hogy a vakáció már tulajdonképpen véget is ért. Az utcán, az irodában meg bárhol, ahol előfordulhatnak anyák, egyre többet hallani ilyen szavakat, mint füzet és tisztasági csomag, osztály- és ebédpénz, postairón, emeletes tolltartó, Andi néni. Mindenki tudja, hogy itt az ideje kimászni a Balatonból, befejezni a piálást és egy kicsit összekapni magunkat, mert visszajönnek a szabiról az ügyfelek, és kérni fogják, amit már kifizettettünk velük júniusban. Bele kell húzni egy kicsit, mint amikor végre megtaláljuk a kötelező Jókait a heverő és a falvédő közé gyűrve. (Az olvasónapló kifejezés hallatán olyan igazságtalanságok jutnak az eszembe, mint például a végbélrák.) 
Én meg, mint egy puha borítós Danielle Steel-bestseller plus size bonvivánja, minivakációra rángatok el lányokat a sármommal. Munka közben. Jobban belegondolva, nem kellett annyira rángatni, inkább tűnhetett úgy, hogy ő cibált be a lakosztályba egy kis fürdőzés után a sármomnál fogva. 
Egyébként most komolyan: nem látja, hogy nézek ki? Hogy mennyire egy koravén kispolgár, egy nős-gyerekes közhely, egy középosztálynak éppen csak hazudható pont nem szegény segédértelmiségi, egy túlmagasztalt féltehetség vagyok? Tényleg, mi a sisakos kis faszomat látnak a nők? Hogyan nézik a férfiakat? Mijükkel néznek bennünket? Tévedés lenne, hogy a férfiak csak a farkuk után mennek, ahogy mondani szokták, és valójában a nők követik minden racionalitás nélkül a vulva parancsát? Nincs az a frigid, porosz hadiapáca, aki nem hajítja sarokba a józanságát, ha valami bekapcsol benne. Csak ezt az olyanok, mint én, azért nem értjük pontosan, mert a nőknél – és ez nem egyéb, mint primitív feltételezés – rendkívül specifikus, organikus és száz százalékig őszinte meghatározások rajzolják ki az úgynevezett típus, tehát az ideális férfi képét. Ez pedig néha Pierce Brosnanre hasonlít, néha pedig Pierce Brosnan feleségére, egy kinyúlt, fekete ujjatlan pólóban. (Google!) 
A lényeg, hogy a nők nem a szépet keresik, hanem a „valamilyen”-t. És ha valaki olyan, nagyon olyan, vagy csak olyanabb, mint bárki más, és hajlandó és megszerezhető, akkor mindegy, hogy van-e tisztességesebb, jobb, kedvesebb, potensebb, soványabb, emberségesebb, kevésbé brutális, ostoba vagy nem annyira nemi beteg, nekrofil, lábfetisiszta szociopata, teljesen mindegy, mert akkor már foggal-körömmel meg lesz védve és tartva a heréje. Okos és szép, felvilágosult és szexi nők lesznek teljesen érdemtelen, hazug, szeszélyes, elkényeztetett, mániákus hazudozók, gyerekverők és potenciális gyilkosok alattvalói, rabszolgái, eltartói, akiket a testükkel védelmeznek, akiknek orgazmust színlelnek, hogy elviselhetőbb legyen a hangulat egy hosszú autóúton, akiről kedves történeteket találnak ki, amiket a családnak mesélve elfogadhatóbbnak ábrázolják csakis azért, mert „nagyon valamilyen” (például nagy faszú). 
Én milyen lehetek az ő szemében nagyon? 

Beledőltem tehát a felelőtlenségbe, mint a keményített, hófehér, damasztba húzott king size ágyba a szállodában. Hajnali fél négykor felébredtem, meglehetősen nyugodtan matatni kezdtem a holmim után, és anélkül, hogy bármilyen tervem lett volna eltűnésem magyarázatára, felöltöztem. Ezután nem tudom, mi történt pontosan, de már pirkadt is keleten, olyan sokáig álltam az ágy fölött, és csak néztem, ahogy a karját a feje fölé, a kibontott hajára dobva, apró mozdulatokkal ízlelgetve a saját nyelvét, simán és melegen alszik. Bámultam. 
– Nem kéne indulnod? – szólalt meg egy rekedt kamasz lány váratlanul telt hangján. Már percek óta figyelhetett. 
– Nem tudom. Kéne? 
Megragadta a kezemet, a meleg combja susogott az illetlenül foltos ágyneműn, magához húzott, és a nyála édes illatát kilehelve, a fülembe súgta a nevét, majd meg sem várva, hogy kimondjam a sajátomat, két ujját a szegycsontomra téve úgy tolt el magától, hogy az a lendület gyakorlatilag hazáig vitte a lábamat. Csendben bementem a gyerekszobába, ahol hárman aludtak, és egy másfél méteres plüsscápát gyengéden átölelve elaludtam a padlón. 

Senki nem volt otthon, amikor felébredtem. Még nyár volt, mindent bejárt a napfény. Minden tisztának, egyszerűnek és kimozoghatónak látszott. 
– Létezik, hogy fogytam? Izomlázam van? Jól áll ez a kis őszülés, na. Huszonnyolc fok van, gyalog megyek. Jár a levegő. Nem is olyan rossz ez a növényi tej a kávéba. Specialty ezerötért, jól van, dehát mit csináljak, isteni! Azért alakul ez a belváros, ha lassan is, meg ez a késő nyári fény is jót tesz neki. Hibátlan az idő. Minden zenére mozog. Az autók, a falevelek, az emberek. Koncert van! Együtt kell sétálni az emberekkel, hát szaracén leszek én ezután metrózni. Kész! Gyaloglás lesz. Legalább mozgok. Menjek el futni? Bassza meg, de fáj az oldalam, és mennyire jó! Ez tényleg izomláz. 
Így tobzódtam, miközben a munkába (a helyre, ahol az időmet töltöttem pénzért) sasszéztam, de tudtam én már, hogy nagy a baj. A hátsó, a komoly, igazi hangom, amit csak én hallottam szinte egész életemben eddig, a fedélzeti mérnök az agyam pilótafülkéjében, már egyre hangosabban, suttogva kiabálta az igazságot a pilótáknak. 
Elvesztem. 
Franciskának hívták.