Nem tipikus tündérlány - Interjú Fátyol Herminával

Identitásról, drámaiságról és tündérekről

ELLE: Hosszú csend után akkor olvastunk rólad újra, amikor a menekültválság idején a Keleti pályaudvaron segédkeztél. Akkor értesültünk arról is, hogy egy ideje Kairóban élsz. Mit csinálsz ott?

F.H: Két éve költöztünk Egyiptomba, mert a barátom ott kapott tudósítói állást. De ennek nincs köze ahhoz, hogy elmentem a tranzitzónába; egyszerűen azt éreztem, hogy muszáj segítenem. Kairóban egyébként sokáig csak az ottani berendezkedésünkkel voltam elfoglalva. Két bőrönddel érkeztünk meg Berlinből, ahol korábban éltünk, és a nulláról rendeztük be az életünket. Az utóbbi időben viszont eléggé felpörgött az életem, több munkám is volt Egyiptomban. Az első reklámfilmes lehetőséget röviddel az érkezésünk után kaptam, egy francia rendező ismerősöm ugyanis éppen reklámfilmet forgatott Kairóban, és engem is elhívott a castingra. Megkaptam egy mobilszolgáltató reklámspotjának az egyik szerepét, és ezzel bekerültem valamennyire az ottani körforgásba.

ELLE: A Maladype, vagyis az egyik legjobb hazai független színházi társulat egykori színésznőjeként nem volt zsenánt elvállalni ilyesmit?

F.H: Hezitáltam, de több dolog szólt mellette. Kairóban egy reklámfilm hatalmas produkció: akkora összegekből forgatják, mint egy magyar nagyjátékfilmet, és a munka díjazása is sokszorosa az itthoniénak. Egyiptom a világ egyik legnagyobb filmipari központja, amely az egész arab világot ellátja mozi- és reklámfilmekkel, amelyeknek ezáltal több százmilliós nézettségük van.

ELLE: Akkor lehetséges, hogy mostantól beindul a reklámfilmes karriered?

F.H: Nem valószínű, mert engem ez egyáltalán nem érdekel, ahogy semmilyen más úgynevezett karrier sem. Már több reklámfilmes munkát is visszautasítottam. De vállaltam például egy filmszínészeti tárgyú workshopot. Egyiptomban ráadásul olyan kaotikus állapotok vannak a gyártásban, ami magyar viszonyok között elképzelhetetlen. Ez a fajta szervezetlenség általában is jellemző a város működésére.

ELLE: És a támadások miatti nyugtalanság mennyire jellemző? Az elmúlt időszakban szinte minden második hétre jutott egy merénylet Egyiptomban.

F.H: Komolyan? Én ilyen gyakori esetekről nem tudok, de ha így is van, nem félek, mert a merényletek jórészt kiszámíthatóak, leginkább állami vagy katonai intézményeket érintenek. Tudom, hogy innen nézve az egész Közel-Kelet egy hatalmas összefüggő veszélyzóna, holott ez egyáltalán nincs így. Mi a város közepén, egy szigeten élünk, eléggé békés körülmények között.

ELLE: Teljesen beilleszkedtetek mostanra? Kialakultak barátai társaságaitok?

F.H: Igen, van már egy biztos baráti kör, bár lassabban alakult ki, mint korábban. Ahogy idősödöm, egyre nehezebben ismerkedem, azelőtt nagyon hamar barátokra találtam egy idegen városban; Berlinben, Palermóban vagy Damaszkuszban is fantasztikus társaságokba csöppentem hirtelen.

ELLE: Mikor jártál Damaszkuszban?

F.H: Harmadéves arab szakos egyetemistaként mentem ki nyelvet tanulni. Akkoriban az elképesztően varázslatos világ volt. Később bejártam szinte az egész Közel-Keletet, Libanontól Jordánián át Iránig.

ELLE: Hogyan kerültél az arab szakra?

F.H: Eléggé banális módon. Amikor harmadikos gimnazista voltam, kötelezően ki kellett töltenünk egy papírt arról, hogy érettségi után hová szeretnénk jelentkezni. Nekem persze fogalmam sem volt róla, de dacosan felütöttem a felsőoktatási tájékoztatót, és ráböktem az arab szakra, ami gyakorlatilag az első volt a felsorolásban. Azután viszont tényleg érdekelni kezdett az ügy, és mivel csak alapszintű arabnyelv-tudással lehetett felvételizni, egy év alatt felkészültem belőle. Majd amikor beindult az egyetem, azzal párhuzamosan indultak be a színházi munkáim is.

ELLE: Ennek mik voltak az előzményei?

F.H: Egy ismerősöm mutatott be Balázs Zoltán rendezőnek, aki két mondat után azt mondta, hogy rendben, vár a készülő előadásába. Ennyi volt az előzmény. Tulajdonképpen ott tanultam mindent, tíz évet töltöttem a Maladypében, miközben soha nem gondoltam ezt egy bontakozó színészi karriernek. Egészen a közelmúltig azt sem mertem igazán kimondani, hogy színésznő vagyok.

ELLE: De hát még Cannes szőnyegén is vonultál!

F.H: Az nem jelent semmit. Vagyis ebből a szempontból nem jelent, mert a lényeg az, hogy én mit gondolok erről. Mivel esetemben ez a pálya nem tudatos választás eredménye volt, azt gondoltam, ha egyszer eljövök a Maladypéből, a színészi munkáimnak is vége szakad. Az, hogy mégis folytatódott, újabb véletlennek köszönhető. Amikor otthagytam a társulatot, és Berlinbe költöztünk, egy számomra kedves olasz rendező, akivel korábban Pesten már dolgoztam, meghívott Palermóba egy előadásba, majd egy időre ott ragadtam. Viszont amikor visszamentem Berlinbe, tényleg nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Arra sem vettem a fáradságot, hogy bejelentkezzek egy ügynökséghez.

ELLE: Miből ered nálad ez az ellenállás a karrierépítéssel szemben? Önbizalomhiány?

F.H: Nem, inkább csak nem tudom elképzelni magam, ahogy a saját imidzsem építgetésével foglalatoskodom. Nem vagyok praktikus ember, és nem vagyok jó az önérvényesítésben sem. Castingra sem szeretek járni.

ELLE: Valahogy mégis mindig visszatérsz a színészethez. Mi az, amit viszont élvezel benne?

F.H: Belemerülni egy szövegbe és minél több réteget lefejteni belőle, részt venni egy összetett próbafolyamatban – ezeket nagyon szeretem. Kizárólag ilyen munkákat vállalni persze luxus. Ezt egy professzionális színésznő nem engedheti meg magának.

Az interjú folytatása az ELLE aktuális, márciusi számában olvasható!

Fotó: Zsólyomi Norbert; Styling: Csík Melinda; Haj: Herczeg Csaba Smink: Véger Fibi