És van igazság! – Fontos történetekre irányította a reflektort az idei Cannes-i filmfesztivál

Megvan az idei Arany Pálma-díjas! Gyárfás Dorka beszámolója Cannes-ból. 

Be kell vallanom nektek valamit. Mi, filmes újságírók nem az Oscar-díjat tartjuk az év legfontosabb filmes elismerésének, mi több: legtöbbször fanyalogva nézzük a gálát, aztán dühöngünk rajta egy sort, mert tudjuk: az Oscar messze nem a szakmai kvalitásokról, hanem pénzről és lobbiról szól, ugyanúgy, ahogy egy politikai kampány. A cannes-i filmfesztivál viszont szakmai esemény. A világ összes filmkészítője itt szeretné bemutatni a legújabb alkotását, mert pontosan tudja, hogy ez valós megmérettetés, a legnagyobbak csatája. A szombat esti díjkiosztó elismerései is ezt bizonyítják, és néhány díjazottat egész biztosan Magyarországon is láthatunk majd. Gyárfás Dorka róluk, és más érdekes (női) filmekről is mesél.

Kiosztották a díjakat

Eredetileg arról szerettem volna mesélni, női szemszögből mennyi pompás filmélményem volt az idei cannes-i filmfesztiválon, vagyis milyen remekül megmutatkozik a hatása, ha egyre több női alkotó mesélheti el a történetét. Ki is fogok rá térni, mert ilyen filmekkel azelőtt – amíg főként férfiak írták és rendezték a filmeket – nem találkozhattunk, csakhogy közben kiosztották a díjakat, és ismét bebizonyosodott, hogy egy kisebb számú szakmai zsűri mennyivel igazságosabb döntést hozhat, mint egy többezer tagot számláló, arctalan intézmény, amilyen az Amerikai Filmakadémia. 

Női többség a zsűriben

De az is lehet, hogy ebben is közrejátszottak a nők, ugyanis a cannes-i versenyprogram zsűrijében idén először voltak többségben: Juliette Binoche volt a zsűrielnök, és mellette ott volt a grémiumban Halle Berry, Alba Rohrwacher olasz színésznő (akit Magyarországon is sok filmben láthattunk már), Payal Kapadia indiai filmrendezőnő, és Leïla Slimani francia-marokkói forgatókönyvíró. A többi négy zsűritag férfi volt: Jeremy Strong színész, Hong Sangsoo koreai rendező, Dieudo Hamadi kongói rendező és Carlos Reygadas mexikói rendező. A listából talán az is látszik: nem csak a nemek megfelelő aránya, hanem a diverzitás is szempont volt, majdnem az összes kontinens képviseltette magát.  

Megvan az Arany Pálma-díjas

Ők kilencen az idei Arany Pálmát, vagyis a fesztivál fődíját egy olyan alkotónak ítélték, akit a hazájában húsz éve eltiltottak a filmezéstől, egy időre bebörtönözték, aztán 15 éve házi őrizetbe helyezték, mégis folyamatosan forgat, és a filmjeivel küzd a szélsőséges, elnyomó rezsim ellen, ami Iránt uralja. Hogy ez hogyan lehetséges – és mit takarhat akkor Iránban a házi őrizet –, azt nem tudjuk, de azt igen, hogy Jafar Panahi ezzel folyamatos életveszélynek teszi ki magát (ahogy a többi iráni alkotó is, akik közül sokan emigrálni kényszerültek), ugyanakkor a világon mindenkinek példát mutat arról, hogy nem szabad félni, és hogy mi a dolga egy művésznek.  

Nagyon aktuális

A Cannes-ban bemutatott filmje is sok országban lehet aktuális: mindenütt, ahol az átlagemberek szabadságjogait korlátozzák, az életükbe belemászik a politika, és ahol veszélyes másképp gondolkodni, másképp viselkedni, öltözni, beszélni, mint ahogy az autokrata rezsim előírja. Az Egy egyszerű kis baleset (Un Simple Accident) című filmjében egy maroknyi hétköznapi ember (egy autószerelő, egy fotós, egy házasulni készülő ifjú pár és egy fiatalember) egy véletlen folytán azzal a dilemmával szembesül, mi legyen azokkal, akik őket bebörtönözték, kínvallatták, elvették az emberi méltóságukat és tönkretették a családjukat. Mi legyen az elnyomó rendszer szürke eminenciásaival, ha egy nap fordul a kocka, és lehetőség van bosszút állni rajtuk? 

A film mindezt egy road movie-ba csomagolja, annak minden izgalmával és váratlan fordulataival, tehát jóval több erkölcsi tanmesénél: egyszerre feszeget társadalmi kérdéseket és egyben szórakoztat. A benne megjelenő iráni nők pedig egyáltalán nem viselnek kendőt a fejükön, hanem független, erős, önálló emberek, akik fontos döntéseket hoznak a történet során. Igazi remekműről van szó, amivel Jafar Panahi méltán vívta ki a zsűri elismerését, ezzel pedig ő lett a negyedik rendező a világon, aki mindhárom A kategóriás nemzetközi filmfesztivál fődíját elvihette már: a cannes-i Arany Pálma mellett korábban a berlini Arany Medvét és a velencei Arany Oroszlánt is. 

A mostani díj átvételekor azt mondta:

„A legfontosabb a hazám, és a hazám szabadsága. Érjünk el oda együtt, hogy senki ne mondhassa meg nekünk, mit kell viselnünk, és mit tehetünk vagy nem tehetünk.”

Az Egy egyszerű kis balesetet szerencsére Magyarországon is látni fogjuk a Cirkó Film forgalmazásában. 

A Zsűri Nagydíja

A Zsűri Nagydíját egy cannes-i kedvenc, a norvég Joachim Trier kapta a Sentimental Value (Érzelmi érték) című filmjével, aminek a főszerepét az a Renate Reinsve alakította, aki már A világ legrosszabb embere című közös filmjükben elrabolta a nézők szívét (és elvitte egy korábbi cannes-i filmfesztivál legjobb női alakításának díját). Ebben a filmben egy terhelt apa-lánya kapcsolatot követünk végig (amiben az apát a fantasztikus Stellan Skarsgård játssza), és mivel mindkettejük életében fontos terep a művészet, a konfliktusuk is ebben teljesedik ki... majd oldódik meg. 

De amiről a női nézőpont miatt mindenképp mesélni akartam, az a Zsűri díja nevű elismerés egyik kedvezményezettje, Mascha Schilinski, és a Sound of Falling (A zuhanás hangja) című munkája, ami egy kelet-német udvarház belső életében merül el több mint száz éven át, négy generáción keresztül. Ilyen filmet nem láttunk korábban: ugyan nincs története, mégis lebilincselő és érzéki, valódi időutazás, amiben egy kislány nézőpontjából a halál misztériumával, egy fiatal nő szemszögén keresztül pedig a tiltott vonzalom és az erotika mibenlétével ismerkedünk. A Zsűri díjának másik kitüntetettje a spanyol Olivier Lax lett a Sirat című sivatagi road-movie-jával.

Nem minden a díj

De nem minden a díj – Cannes-ban már a versenyprogramban, vagy bármelyik szekcióban részt venni is dicsőség és elismerés. Több mint száz filmet mutatnak be ebben a tíz napban annak a többezer embernek, aki ilyenkor elárasztja a kisvárost, és folyóként hömpölyög a Croisette-n. És az is lehet, hogy épp az okoz nagy élményt, ami aztán elvész a hatalmas kínálatban. Nekem például az egyik emlékezetes filmélményem minden versenyen kívül került bemutatásra: ez a Qui brille au combat (A harcban tündököl) című francia film volt egy olyan családról, amelyik egy súlyos fogyatékkal élő kamaszlányt nevel. A film elsősorban arra koncentrált, hogyan küzd meg a helyzettel az anya (Melanie Laurent), az apa (Pierre-Yves Cardinal), és a beteg szereplő nővére (Angelina Woreth), aki épp a saját nőiségével ismerkedne. Mindhárman folyamatos vészhelyzetben élnek, váratlanul érkező rohamokkal küzdenek, és minden percben a beteg hozzátartozó életéért aggódnak, mert a 15 éves lány nemcsak köz- hanem önveszélyes tettekre is képes. Megrázó, és mélyen személyes alkotás volt Jospehine Japy rendezésében.

Ahogy az Un Certain Regard szekció cseh versenyfilmje, a Karavan is, amiben pedig egy egyedülálló nő (Anna Geislerová) élt szimbiózisban a beszédképtelen, Down-szindrómás kamaszfiával, és szelte keresztül vele Olaszországot egy lakóautóval. Ez is igazi női történet volt az anyák rettenthetetlen erejéről és egyben törékenységéről, és arról, hogy az önfeláldozás nem járható út: mindenkinek szüksége van arra, hogy valaki  megtartsa.

Ha nem lennének női rendezők, akkor nemcsak ezek a történetek vesznének el vagy maradnának négy fal között, hanem azok is, amik az ép anya-lánya kapcsolatot boncolgatják, mert ebben is bőven van téma. Három filmet is láttam, amiben bonyolult (tehát egyáltalán nem ideális) ilyen viszonyban merültünk el, és mindhárom teljesen más volt. Ugyan az Alpha (Julia Ducournau filmje) és a Renoir (Chie Hayakawa munkája) alaphelyzete hasonló: egy olyan kamaszlányt követünk bennük, akinek az édesanyja el van foglalva azzal, hogy valaki mást ápoljon a családban, így a saját lányára már nem marad energiája – de a megközelítésük és a stílusuk egészen más, és persze a történet egyes elemei is. Az viszont közös, milyen fontos egy kamaszlány életében, hogy az anyja segíti-e a nőiesség, a felnőtt élet, és az önállóság felfedezésében, vagy ezt inkább teherként éli meg, még ha a körülmények indokolják is. Kamaszlánynak lenni irtó nehéz, és ezt az Alpha magyar származású főszereplője, Melissa Boros, és a Renoir ártatlan, álmodozó főhőse, Yui Suzuki is gyönyörűen megmutatta.

Az én kamaszkorom egyik meghatározó filmélménye pedig a Mina Tannenbaum című francia film volt két tini lány barátságáról, ezért nem hagyhattam ki Cannes-ban, hogy az egyikük rendezői munkáját is beiktassam a programomba. Romane Bohringer filmje, a Dites-lui que je l'aime (Mondd meg neki, hogy szeretem) szintén az édesanyja nyomába ered, de éppen azért, mert jóformán nem vett részt az életében, korán elveszítette. Egy frissen megjelent önéletrajzi könyv ébreszti rá Bohringer-t, mekkora hiányt cipel ezzel, és a könyv szerzőjével, Clémentine Autain-nel párhuzamosan kezd kutatómunkába, hogy megértse, miért maradt magára, és ki volt egyáltalán az édesanyja. Ennek révén pedig két hányattatott múltú, zaklatott és szerhasználatba menekülő fiatal nő sorsát ismerjük meg, akiknek nem volt mintája az anyaságra, így nem is tudtak megbirkózni vele. Leküzdeni ezt a hagyatékot, és aztán a saját gyerekeiknek jó anyjává válni – ez lett Clémantine és Romane közös küldetése. 

Szóval egyértelműen megmutatkozott ezen a fesztiválon, hogy a női filmkészítőket milyen témák foglalkoztatják, és milyen témák hiányoztak eddig a mozik kínálatából. Ha nem is az egész világot, de egyéni sorsunkat és a családunk, a gyerekeink életét megváltani sem egyszerű feladat, és ha ez megvan, azzal is építhetünk egy jobb világot.