Nem a szorongás tesz jobb színésszé

Benkő Nóra színésznőként vált ismertté, ma a Városmajori Szabadtéri Színpad és a Kristály Színtér igazgatója, valamint a Pesti Magyar Színiakadémia vezetője. Az ELLE-nek arról mesél, hogyan lett a gyerekkori álomból saját színház, mit tanult vezetőként, és miért hiszi, hogy a legjobb előadások nem félelemből, hanem valódi emberi jelenlétből születnek.

– Miről álmodott a fiatal Benkő Nóra?

– Nemrég jutott eszembe egy emlék. Amikor színművészetisek voltunk, mindig átlógtunk az Urániába, mert ha protokollvetítés volt, ott lehetett enni. Volt egy közös ajtó a Színművészeti és az Uránia között, mi pedig melegítőben átmentünk, jól belaktunk, miközben elég nyilvánvaló volt, hogy nem az előkelő vendégek közé tartozunk. Aztán beültünk a vetítésekre, és arról álmodoztunk az osztálytársaimmal, hogy egyszer lesz egy saját színházunk. Egy olyan hely, ami csak a miénk, és azt csinálhatunk benne, amit jónak gondolunk. Nemrég döbbentem rá, hogy tulajdonképpen ez az álmom megvalósult. 

– Visszanézve úgy tűnik, mintha minden egy irányba vezetett volna. Akkor is így látta?

– Egyáltalán nem. Sokáig azt hittem, csupa kerülőutat járok. Magyar–francia szakos bölcsészként végeztem, közben már játszottam az Arvisurában, később tanítottam, táborokat szerveztem a színházi munkám mellett, és sokszor nem értettem, mi köti össze ezeket a dolgokat. Ma már látom, hogy semmi sem volt véletlen. A pedagógusdiplomám nélkül például később nem tanulhattam volna drámapedagógiát, abból pedig egyenes út vezetett a Pesti Magyar Színiakadémia vezetéséhez 2012-ben. Ami akkor zsákutcának tűnt, arról utólag kiderült, hogy egy nagyobb történet része volt. Közben persze végig színésznő akartam lenni. Ez volt a gyerekkori álmom, de már kicsiként sem csak a színészet érdekelt, hanem maga a színház. Általános iskolásként Arany-balladákat rendeztem, őrsvezető voltam, mindig szerettem közösségeket szervezni, embereket összekapcsolni. Visszanézve azt hiszem, a vezetői szerep ugyanúgy bennem volt, mint a színészet iránti vágy, csak ezt sokkal később ismertem fel. A Színművészeti négy éve pedig mindennek az alapja lett: életem egyik legsűrűbb, legintenzívebb időszaka, amelyből a mai napig táplálkozom.

– Volt olyan mentor, aki meghatározó szerepet játszott a pályáján?

– Nagy lehetőség volt, hogy a Nemzeti Színházban kezdhettem, ráadásul olyan színészek mellett, mint Sinkovits Imre, Béres Ilona, Agárdi Gábor vagy Kállai Ferenc. Mégis mindig maradt bennem egy hiányérzet. A Színművészetin még voltak mestereink, de amikor kikerültünk a pályára, valahogy elengedték a kezünket. Hiányzott valaki, aki nemcsak szerepeket ad, hanem tudatosan végigkíséri egy fiatal színész fejlődését. Ma már vezetőként a fiatalok segítését tartom az egyik legfontosabb feladatomnak. Egy pályakezdő természetesen bizonytalan, hibázik, keresi önmagát. Nem az a kérdés, hogy így lesz-e, hanem az, hogy lesz-e mellette valaki, aki segít neki megtalálni a saját útját. Nekem sok mindent egyedül kellett megtanulnom, és talán ezért érzem ma különösen fontosnak, hogy másoknak ezt a biztonságot megadjam.

– Az anyaság visszavetette a pályáján?

– Egyáltalán nem. Iglódi István nagyon támogató igazgató volt, az ikerfiaim pedig kilenc hónaposak voltak, amikor már próbáltam. Nem a gyerekeim miatt éreztem úgy, hogy lassabban haladok, hanem azért, mert én későn értem meg. Sokan mondták akkoriban, hogy egy nő vagy színésznő, vagy anya. Én ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaltam. Az anyaság olyan mélységeket nyitott meg bennem, amelyeket semmilyen iskola nem tudott volna megtanítani. Egyszer csak ugyanazt a mondatot már nem ugyanaz az ember mondja ki. Már nem önmaga körül forog a világ, hanem valaki más kerül a középpontba. Szerintem ez nem elvesz a színészetből, hanem hozzáad. Azóta sokkal inkább azok az előadások érdekelnek, amelyek mögött valódi emberi tapasztalat van. Közben a pályán is sokat tanultam magamról. A Színművészeti után bekerültem egy kőszínházi rendszerbe, ahol sokszor elveszettnek éreztem magam. Jó feladatokat kaptam, mégsem hittem el igazán, hogy elég jó vagyok. A két bemutató közötti hosszú időszakokat eleinte kudarcként éltem meg, utólag viszont azt látom, hogy ezek voltak a legtermékenyebb időszakaim. Ekkor fordultam a drámapedagógia felé, kezdtem fiatalokkal foglalkozni, énekelni, új dolgokat tanulni, később pedig ezért vállaltam el a Színiakadémia vezetését is. Valószínűleg mindig is jobban érdekelt az építkezés, mint a várakozás.

– Másként tanít ma, mint ahogyan önt tanították?

– Nagyon is. Sztanyiszlavszkij A színész munkája című könyvét tanítom, és mindig lenyűgöz, milyen pontosan írja le azt, amin ma is keresztülmegy egy pályakezdő. A bizonytalanságot, az önkételyt, azt az érzést, hogy talán nem is erre a pályára való. Én mindig azt mondom a hallgatóimnak: ez természetes. Ahogy az is, hogy tökéletlenek. Sőt, ez így van rendjén.

Harminc év alatt jutottam el idáig. A kilencvenes években egészen más szemlélet uralkodott. Nagyon mély, nagyon különleges színészeket akartak nevelni, az viszont kevésbé számított, hogy közben boldogtalanok vagy frusztráltak lesznek. Én ma már azt gondolom, hogy ez igenis számít. Nekem negyvenéves korom körül, A karmester szeretője című monodrámában volt először olyan élményem, hogy teljes nyugalommal álltam a színpadon. Nem akartam megfelelni, nem akartam bizonyítani. Egyszerűen önazonos voltam. Sokszor eszembe jut, milyen jó lenne, ha egy fiatal színésznek nem évtizedekbe telne eljutni idáig, hanem már a pályája elején megtapasztalhatná ezt a belső biztonságot. Nem hiszek abban, hogy a szorongás jobb színésszé tesz bárkit. Keményen kell dolgozni, rengeteget olvasni, tapasztalni, figyelni, élni. Nem lehet felszínes életből mély szerepeket építeni. A tanítás szerintem mindig személyes. Minden emberhez másképp kell közelíteni. Van, akit biztatni kell, van, akit határozottabban terelni, de megalázni senkit sem szabad. Én azt láttam, hogy az állandó félelem ritkán szül jó színészt. Inkább görcsös, önmagukat folyton megkérdőjelező embereket. Engem pedig azok a színészek érdekelnek, akik mernek jelen lenni a színpadon, nem azok, akik végig attól rettegnek, hogy hibáznak.

– Sokan azt mondanák, hogy ez túl engedékeny szemlélet. Mit válaszolna erre?

– Nem szeretnék semmiféle irányzatot hirdetni, de egy dolgot megtanultam: a kemény munka és a szorongás nem ugyanaz. Egy szerepért rengeteget kell dolgozni. Utána kell olvasni, más feldolgozásokat megnézni, megkeresni magunkban azokat a tapasztalatokat, amelyekből építkezni tudunk. De mindezt nem félelemből kell csinálni. Azt gondolom, hogy az a jó alkotói közeg, ahol nem a szorongás mozgatja az embereket. Attól, hogy rákiabálunk valakire, nem lesz jobb színész, csak jobban fog félni. Közben a világ is teljesen megváltozott. A fiatalok életének jelentős része ma már egy képernyőn zajlik, és egyre nehezebb hosszú ideig egy dologra figyelniük. Éppen ezért érzem különösen fontosnak a színházat. Amikor próbál vagy játszik az ember (vagy csak egyszerűen ő a néző), nem tud közben a telefonjára figyelni. Muszáj jelen lenni, kapcsolódni a másikhoz, belenézni a szemébe, reagálni rá.  És azt hiszem, ma talán erre lenne a legnagyobb szükségünk. Hogy újra megtanuljunk igazán figyelni egymásra. Mert ebből a valódi emberi kapcsolódásból születnek azok a tapasztalatok, amelyeket később a színpadra is fel lehet vinni.

– Intézményvezetőként tudatosan épített női csapatot maga köré?

– Nem. Soha nem abból indulok ki, hogy valaki nő vagy férfi. Egyetlen kérdés érdekel: alkalmas-e arra a feladatra, amivel megbízom. Az elmúlt években egyszerűen sokszor nők bizonyultak a legfelkészültebbnek. Jó példa erre a műszaki igazgatónk. Huszonöt éves volt, és miközben hallgattam, azon kaptam magam, hogy bennem is ott él a sztereotípia: egy műszaki igazgató mégiscsak férfi. Aztán rájöttem, hogy ez teljesen lényegtelen. Ő volt a legjobb jelölt. Ha valakit felveszek, mindig ugyanaz dönt: azt érzem, hogy ő a legalkalmasabb az adott feladatra. Ettől függetlenül örülnék, ha több férfi is dolgozna velünk, mert egy csapatnak jót tesz a sokféleség. De a legfontosabb a szakmai alkalmasság.

– Igazgatóként volt olyan pillanat, amikor elbizonytalanodott?

– Magamnak is meglepő módon nem nagyon. Nem mondom, hogy könnyű volt, sokszor felment a vérnyomásom, az egészségem is megsínylette ezt az időszakot, de valahogy végig azt éreztem, hogy alkalmas vagyok erre a feladatra. Nem maradt idő izgulni, egyszerűen csinálni kellett. 2020. március 1-jén neveztek ki, két héttel később kitört a Covid. Egy félig megszervezett évadot kellett átvenni úgy, hogy hónapokig csak képernyőn keresztül találkoztam a munkatársaimmal. Mire alkalmazkodtunk az egyik szabályhoz, jött a következő. Ezután szét kellett választani a Margitszigeti és a Városmajori Szabadtéri Színpad működését, majd jött a rezsiválság, a nézőtér felújítása, fővárosi fenntartású színházként a politikai konfliktusok és az elutasított pályázatok is. Ha visszanézek erre a hat évre, valóban egy folyamatos akadálypályának látom. Talán éppen ezért nem maradt idő azon gondolkodni, hogy alkalmas vagyok-e.

Közben azt is megtapasztaltam, milyen kevés nő vezet még mindig színházat Magyarországon. Amikor először pályáztam, sokan megkérdőjelezték, hogy alkalmas vagyok-e. Amikor öt évvel később újra pályáztam, már egyhangú támogatást kaptam. Nekem ez azt bizonyította, hogy végül nem az számít, nő vagy férfi ül a vezetői székben, hanem az, hogyan végezte a munkáját.

– Mi alapján állít össze egy Városmajor-évadot?

– Befogadó színházként szerintem az a legfontosabb feladatunk, hogy a kulturális értéket nézzük, ne azt, ki honnan jön vagy hogyan gondolkodik. Sokat halljuk, hogy minden szubjektív. Én ezt nem hiszem teljesen. Persze mindenkire másképp hat egy előadás, de azt azért érezzük, hogy történik-e velünk valami. Ezért nálunk az az első kérdés, hogy valóban értékes-e egy produkció. A művészeti vezetőnk, Peremartoni Krisztina bejárja az országot és a határon túli magyar színházakat, mert fontosnak tartjuk, hogy ne mások véleménye alapján döntsünk, hanem a saját szemünkkel lássuk az előadásokat. Közben a közönséget sem lehet figyelmen kívül hagyni. Nekik csináljuk a színházat. Egy olyan sokszínű évadot szeretnénk létrehozni, amelyben sokféle néző megtalálja a maga előadását. Egyetlen közös elvünk van: hogy minden produkció a maga műfajában valódi értéket képviseljen. Nagy örömünkre évek óta teltházak előtt játszunk.

– Ha emberként kellene elképzelnie a Városmajort és a Kristályt, milyenek lennének?

– A Városmajor számomra egy bölcs öregember, a Kristály pedig egy kíváncsi kamasz. A Városmajor több mint százéves, a Kristály csak négy, ezért még keresi önmagát. Amikor elindítottuk, egy üres épület volt. Azóta felépült a Nyulam Presszó, irodalmi fesztiváloknak, táncelőadásoknak, kulturális programoknak és közösségi eseményeknek ad otthont. Egy üres házból valódi találkozóhely lett. A Városmajor egészen más. Nyáron, amikor a budapesti kőszínházak bezárnak, ott él tovább a színház. Ez adja a hiánypótló küldetését.

– Mi az a pillanat, amiért megéri ezt csinálni?

– Számomra ezek a pillanatok leginkább a Színházi Szemléhez kötődnek. Megrendítő látni, mit jelent egy vidéki vagy határon túli társulatnak, hogy Budapesten is megmutathatja magát. Rengeteg érték születik Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Tatabányán, Szombathelyen és sok más helyen, amelyekről a budapesti szakma gyakran alig tud.

Ha a Városmajor abban tud segíteni, hogy ezek az alkotók és a közönség találkozzanak egymással, már megérte. És talán a legjobb pillanatok azok, amikor egy előadás után senki sem siet haza, hanem ott maradnak beszélgetni. Olyankor érzem igazán, hogy a színház nemcsak előadásokat hoz létre, hanem közösséget is.

(Szponzorált tartalom)