Meghan Markle saját rubrikája - Feketén-fehéren

Harry herceg menyasszonya írt az ELLE-nek arról, hogyan találta meg a saját hangját és identitását félvér nőként.

"Mi vagy te?” – ez az a kérdés, amelyet minden egyes héten feltettek nekem az életem során, gyakran naponta is. Nos – mondom, ahogy belekezdek abba a verbális táncba, amelyet már túl jól ismerek – színésznő és író vagyok, főszerkesztője a The Tig elnevezésű, életmóddal foglalkozó blogomnak (ezt az eljegyzése óta leállította – a szerk.), valamint egész jó szakács, és erősen hiszek a kézzel írt jegyzetekben. Igaz, hogy ez rövid leírás, de olyan, ami elég jól lefesti, ki is vagyok én."

De most nézzük, hogy is szokott ez történni: az emberek mosolyognak, udvariasan köszöntenek, talán még nevetgélnek is, mielőtt a lényegre térnek. „Rendben, de mi vagy? Honnan származnak a szüleid?” Tudom, hogy felteszik ezt a kérdést, mindig tudom. Miközben mondhatnám azt, hogy

a szüleim Pennsylvaniából és Ohióból származnak, és folytathatnám ezt a játszmát, ehelyett inkább megmondom, amit igazából tudni akarnak: „Édesapám fehér, édesanyám afroamerikai. Félig fekete vagyok, félig fehér.”

Amikor fekete-fehéren írunk le valamit, az elég egyértelmű meghatározást jelent. Míg amikor a saját emberi hovatartozásom fekete és fehér, akkor ez a kettősség már nem annyira nyilvánvaló. Tulajdonképp ez egy tisztázatlan terület. Amikor az ELLE felkért, hogy osszam meg a történetemet, őszintén szólva megijedtem. Arról nagyon könnyű beszélni, hogy milyen sminket kedvelek, vagy a kedvenc jeleneteimről, amiket forgattam, vagy üresen fecsegni arról, hogyan telik egy napom, és hogy mennyi zöldséglevet iszom a pilatesórám előtt. És míg a thetig.com-on kis karcolatokat megosztva ez idáig csak belekóstoltam abba, mit is jelent kettős származásúnak lenni, most úgy döntöttem, hogy bátor leszek és kissé mélyebbre megyek, és megosztom önökkel a részleteket is.

A szüleim a ’70-es évek végén találkoztak. Édesapám fővilágosítóként dolgozott egy szappanopera forgatásán, édesanyám pedig ideiglenes alkalmazott volt a stúdiónál. Szeretem azt gondolni, hogy édesapám a bájos szeme és az afrofrizurája miatt vonzódott anyukámhoz, emellett viszont mind a ketten rajongtak a régiségekért. Bárhogy is történt, végül összeházasodtak, és megszülettem. Beköltöztek egy házba a Los-Angeles-i „The Valley”-ben, egy szép zöld és megfizethető környéken. Ami egyáltalán nem volt sokszínű. És az édesanyám a karamellszínű bőrével ott tolt maga előtt egy világos bőrű kisbabát, és a járókelők azt kérdezgették tőle, hol van az anyukám, mert azt feltételezték róla, hogy ő a dadusom.

Túl kicsi voltam még akkortájt, hogy tudjam, mit is érezhettek emiatt a szüleim. Viszont azt el tudom mondani, én hogyan éltem meg a dolgot, a szüleim milyen fortélyokhoz folyamodtak, hogy én ne érezzem magam különbözőnek, hanem inkább különlegesnek. Hétéves korom körül sokat könyörögtem nekik egy Barbie baba készletért. The Heart Family, ez volt a neve, és volt benne egy anyuka, egy apuka és két gyerek. Ezt a kis családot vagy csak fehér, vagy csak fekete babákkal árulták. Nem emlékszem, hogy bármelyik jobban tetszett volna a másiknál, egyszerűen csak szerettem volna egy babakészletet. Aztán karácsony reggelén, tündöklő papírba csomagolva ott feküdt az én Heart Familym: egy fekete anyuka, egy fehér apuka és egy fekete meg egy fehér gyerek. Az apukám szétszedett két különböző készletet, és a saját családunkra igazította.

Előreugorva hetedik osztályos koromig, a szüleim már nem tudtak úgy megóvni, ahogy azt kisebb koromban megtehették. Egyszer egy kötelező adatgyűjtés során angolórán ki kellett tölteni egy papírt – ki kellett pipálni azt a rubrikát, ami a nemzetiségi hovatartozást jelölte: fehér, fekete, spanyol vagy ázsiai. Ott ültem (a göndör hajammal, a szeplős arcommal, a sápadt bőrömmel, a vegyes származásommal), és csak néztem ezeket a rubrikákat. Nem akartam elrontani a választ, de nem tudtam, mit tegyek. Csak egyet lehetett választani, de az azt jelentette volna, hogy az egyik szülőmet választom a másik helyett – és az egyik felemet a másik helyett.

A tanárnőm azt mondta, pipáljam be a fehéret. „Azért, mert úgy nézel ki, Meghan” – mondta. Akkor letettem a tollamat. Nem engedetlenségből, hanem inkább a zavarodottságom jeleként. Nem tudtam megtenni. Elképzeltem, ahogy édesanyámat elönti a szomorúság, amikor meghallja

a történetet. Így nem pipáltam ki egyik rubrikát sem. Megválaszolatlanul hagytam az identitásomra vonatkozó kérdést, hiányosan – úgy, ahogy leginkább éreztem magam akkor.

Amikor aznap este hazaértem, elmondtam az édesapámnak, hogy mi történt. A szavai azóta is mindig velem vannak: „Ha ez újra elfordulna, akkor rajzold oda a saját rubrikádat.”

(...)

Írta: Meghan Markle