Mazzag Izabella: „Számomra a film a mindent jelenti” - interjú az Azahriah-film rendezőjével

Részlet az ELLE magazin októberi számában megjelent interjúból. 

November 28-án debütál a mozikban a Mi vagyunk Azahriah, Mazzag Izabella első nagyjátékfilmje. A fiatal rendezővel  a választás szabadságáról, a dokumentumfilmezés  kihívásairól, és arról beszélgettünk, mit lehet kezdeni  magunkban az örök nyugtalanság érzésével.

Fiatal művészként már most nemzetközi díjakat és irigylésre méltó karriert tudhatsz magadénak. Mennyiben befolyásolta a szülői minta a karrierutadat?

Mindkét szülőm nagy hatással volt rám abban, hogy rendező legyek. Anyukámmal rengeteg kreatív dolgot csináltunk együtt egész gyerekkoromban és most is. Apukámat pedig egy nagyon tehetséges és szorgalmas művésznek tartom, akinek hálás vagyok azért, hogy képek között nőhettem fel. Úgy gondolom, hogy ennek köszönhetem az asszociatív mintázatokat a saját művészetemben is. De sosem nyomtak egy irány felé, anyukám sokfajta karrierutat mutatott nekem, amiből elsőként a táncművészet felé vettem az irányt, viszont hamar rájöttem, hogy nem ez az én utam. Az első jelentős felnőttkori döntésem az volt, hogy elhatároztam, belevágok egy teljesen új dologba. Mikor felvételt nyertem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, rögtön éreztem, hogy megérkeztem. A szüleimen kívül sokat köszönhetek még a vezető tanáraimnak, Almási Tamásnak és Kékesi Attilának, hogy érzékenységükkel és hozzáértésükkel elindítottak ezen a pályán és a mai napig segítik az utamat a tanácsaikkal.

Korábban főleg rövidfilmeket és videóklipeket rendeztél, ez utóbbiakat főleg hazai rapzenészeknek. Miért éppen a rap?

Két dolog jut eszembe erről. Az egyik a táncos múltam. A Színház- és Filmművészeti Egyetem előtt a Táncművészeti Egyetemen végeztem. Akárcsak a videóklipeket, úgy a koreográfiákat, a mozdulatokat és a ritmust is nagyon szerettem. Most is úgy érzem, hogy ezen a nyelven bármikor kifejezhetem magam. De hogy miért a rap? Mert ebben a zenei műfajban rátaláltam arra a ritmusra, ami engem mozgat, és itt most nemcsak a zene ritmusára gondolok, hanem a szövegek hangzására és jelentéstartalmára, ami valamiért mindig egy-egy koreográfiára emlékeztet. És itt hoznám be a másik dolgot, a vizualitást, pontosabban azt, amikor képekkel fejezzük ki a mondanivalóinkat. A rapzenében számtalan elemmel, metaforikus képpel találkozhatunk, ami száz százalékig rímel azzal, ahogy én gondolkodom a képekről. Szeretek új jelentéstartalmat adni mindennek, és a megszokottól eltérően kommunikálni a nézőkkel. Ebben lett partnerem a rapzene.

Korábbi sikereid között meg kell említeni a Falkám című dokumentumfilmet is. Erről eszembe jut az önkifejezés, amelyre csak egy alkotóművész képes. Ez a munka segített feldolgozni a személyes traumádat?

Sokat segített nekem ez a film megérteni a bennem zajló folyamatokat, és egy kicsit letisztázni azt az érzelmi kavalkádot, amit egy borderline átél nap mint nap. Emellett az a szabadság, amit ez a munka adott, lehetőséget nyújtott olyan filmnyelvi kísérletezésekre is, amelyekből nagyon sokat tanultam. A megjelenés után egyébként rengeteg pozitív kommentet és támogatást kaptam a nézőktől, és számos olyan visszajelzés is érkezett, amiben sokan megnyíltak nekem és őszintén meséltek a saját, személyes küzdelmeikről. Úgy tudom, sokaknak segített ez a film helyrebillenteni valamit, ami addig kusza volt, ennek pedig elmondhatatlanul örülök, és büszke vagyok rá!

Hogyan merült fel a lehetőség, hogy te rendezd az Azahriah-filmet? 

Lévai Balázs, a film producere keresett meg ezzel a lehetőséggel. Balázs egy hibrid filmet álmodott meg, amiben egyszerre van jelen egy dokumentarista és egy fikciós szál. Nagyon megtetszett az ötlet. Ahogy ez a filmkészítőkkel lenni szokott, én is nagyon vágytam arra, hogy egyszer én is nagyjátékfilmet rendezhessek. Úgy tekintettem erre az álomra, mint a nagy mérföldkőre az életemben. Másfél évvel ezelőtt, az Azahriah-filmmel eljött ez a pillanat. Dokumentumfilmesként pedig érdekelt az a jelenség, ami ma Azahriah-t övezi. Emellett az egész egy rendkívül izgalmas kísérletnek is tűnt, bár akkor még nem pontosan tudtam, hogyan fogom ötvözni a fentebb említett két műfajt. Míg a dokumentarista szál Azahriah életének szeleteit mutatja be a Puskás Aréna-koncert jegyértékesítésétől egészen a mai napig, addig a fiktív szálon keresztül egy „Mi lett volna, ha” történetet ismerünk meg, ami egy elképzelt, olykor szürreális világban játszódik. Ezekben a jelenetekben Ionescu Raul játssza Azahriah-t, aki nagyon eredeti módon testesíti meg Ati valódi személyiségét. Én szeretem ezt a dualitást, hiszen valójában mind ilyenek vagyunk, minden ember életében létezik egy másik verzió.

Azahriah magánéletéről vajmi keveset tudunk, nem posztol arról, hogy hol van éppen, mit eszik, mit olvas stb. Neked mennyire volt könnyű elnyerned a bizalmát?

Tény, hogy Ati egy nagyon zárkózott személyiség, és időbe telt, míg közel engedett magához. Egyszer egy beszélgetésünk alkalmával jöttem rá arra, hogy mennyire tudatosan kezeli, hogy kit enged be a magánéletébe. Amikor elkezdtünk forgatni, sokáig nem volt könnyű átlátni a falakon, amelyeket maga köré épített. Ennek ellenére úgy érzem, hogy a hosszú közös munkának köszönhetően sikerült közel kerülnünk egymáshoz, és egy igazán izgalmas és érzékeny embert ismerhettem meg a személyében.

Muszáj megkérdeznem: hallgattál Azahriah-t előtte?

Már a film előtt is hallottam az Azahriah-jelenségről és ismertem a zenéit is, de sosem tartoztam a rajongók közé. A forgatás miatt mentem el először a koncertjére is. Ott rögtön leesett az állam, hirtelen úgy éreztem magam, mint akit megbabonáztak. Azóta már rengeteg koncerten voltam, kívülről fújom a számokat és több, számomra nagyon kedves dala is felkerült a playlistemre.

Sikerült megfejtened, mi Azahriah sikerének a titka?

Szerintem a titok Ati kisugárzásában rejlik, ami egészen elképesztő és egyedülálló, és nemcsak a színpadon, hanem szemtől szemben is. Ez az energia magával ragadja a közönséget, nem véletlen, hogy ennyien rajonganak érte. Atinak egyszerűen van egy olyan...

A választ, és a teljes interjút az ELLE magazin októberi számában tudod elolvasni.