Kátya Orgonaországban

A színész-énekesnőt a zenéhez fűződő viszonyáról faggattuk

Milyen szerepet játszik a zene az életedben? Azt a Valami Amerika óta tudjuk, hogy szeretsz énekelni, zenés darabokban is játszol, és Keresztül Európán címmel saját CD-d is megjelent.

Zeneiskolába jártam, ahol a kórusban énekeltem, és egy kicsit tanultam furulyázni. Szívesen hegedültem volna, de az édesanyám azt mondta, gyerekkorában annyit hallgatta a szomszédot gyakorolni, hogy hegedűről szó se lehet. A mai napig úgy szeretek bele a dallamokba, hogy elsősorban érzelmileg ragadnak meg, és ha az megvan, akkor jöhet a technikai része, már megyek is a kottával a hangképző mesteremhez. Az új dalokkal is úgy dolgozom, hogy kipróbálom a hangzást koncerteken, és mire felvesszük a CD anyagát a stúdióban, már tudom, milyen formában szeretném rögzíteni őket. A zenétől nagyon fel tudok töltődni. Amikor késő éjjel hazaérek, felrakom a fülhallgatómat, véletlenszerűen meghallgatok mindenféle zenéket, amiknek semmi köze nincs egymáshoz. Amikor egy meghatározott stílusra van szükségem, mert valamilyen koncertre készülök, akkor inkább csak olyan jellegű dallamokat hallgatok. Olyan ez, mint amikor egy-egy szerepre készülök, és abban gondolkodom. A stílus maga a szerep.

Fotó: Bácsi Róbert

Emlékszel rá, mikor találkoztál először az orgonával?

Gyerekkoromban mindig a templomban hallottam orgonaszót. A családom nem járt templomba, de a rokonság igen, és ünnepekkor magukkal vittek. Nagyon konzervatívnak tűnt a hangszer, amiatt pedig, hogy ott ül fent valaki, akit alig lehet látni, valamiféle misztikum vette körül. Jean Guillou az Alice Orgonaországban-nak nemcsak a zenéjét, hanem a szövegét is maga írta. Ez az orgona belsejét, a lehetőségeit mutatta be irodalmi formában, mintha valaki belekerült volna, és így nekem is sikerült megismernem egy kicsit. Az a program is arra volt jó, hogy a laikus hallgatót is be tudták vonni, ahogyan a mostani orgonapárbajban is azokat képviselem, akik csak hallgatni szeretik a zenét.

Milyen klasszikus darabokat szoktál hallgatni?

Tegnap például éppen David Ojsztrahot hallgattam, a Kreutzer szonátát. Annak idején a főiskolán Tolsztoj hasonló című novellájából, pontosabban az abból készült szovjet filmből írtam a diplomamunkámat. Oleg Jankovszkij játszotta benne a főszerepet, aki nagyon nagy sztár volt a hazájában, az egyik kedvenc színészem, csodálatosat alakított benne, miatta néztem meg a filmet, és azonnal magával ragadott a világa. Egyfajta Othello-történetről van szó, a férfi nagyon féltékeny a feleségére, akkor kezdtem el erőteljesebben foglalkozni színészi szempontból a férfi-nő viszonnyal. Az egyetemen szerették a dolgozatomat, azt mondták, a színészi lényem látszott benne elsősorban, az, színészként hogyan gondolkodom. Annyira érdekelt a téma, hogy teljesen belemerültem, úgy írtam meg, mint egy naplót.

Egyébként Mozartot, Vivaldit, Chopint is nagyon szeretem, hozzájuk mindig visszatérek. Emellett a mesteremmel, Bagó Gizellával mindig tanulunk valamilyen operaáriát is, hangképzés céljából, most éppen a Carmennel foglalkozunk. Pont Ojsztrah kapcsán jutott eszembe, meg kellene csinálnom a nagy zeneszerzőkkel azt, amit filmrendezőkkel, például Kusturicával már megtettem, hogy végignéztem az összes művét. Olyasmi ez, mint amikor a boroknál az ember először megkóstol egy könnyebb rozét, onnan halad a súlyosabb, testesebb borok felé: tudni kell, mik a korai művek, a művész honnan hová jutott el, sorba tenni az alkotásait. Időnként bele is kezdek, de egy idő után mindig jön valami más feladat, és el kell indulnom más irányba. Tudom, hogy ezzel még adós vagyok magamnak.

Az orgonapárbajról több információ ITT.