Julie Orringer amerikai írónő magyar bestsellere

Julie Orringer amerikai írónő első regénye, a Láthatatlan híd különösen érdekes a hazai olvasóközönség számára, hiszen egy magyar zsidó család történetén alapszik, igazi siker a tengerentúlon, és számos nyelvre fordították le. A terjedelmes könyv a 'szerelem és háború' témakör hagyományait folytatja, és izgalmas történelmi kaleidoszkópüveg-darabkákat tár elénk.

Julie Orringer amerikai írónő első regénye, a Láthatatlan híd különösen érdekes a hazai olvasóközönség számára, hiszen egy magyar zsidó család történetén alapszik, igazi siker a tengerentúlon, és számos nyelvre fordították le. A terjedelmes könyv a 'szerelem és háború' témakör hagyományait folytatja, és izgalmas történelmi kaleidoszkópüveg-darabkákat tár elénk.

Julie Orringer, bár anyai oldalról magyar származású, mégiscsak a 'keep smiling' országában nőtt fel. Találkozni vele azonban felér egy revelációval. Olyan lefegyverzően kedves a szó legjobb értelmében és olyan vérprofi is, hogy az ember először minden szkepticizmusát hátradobja, majd hálát ad az égnek, hogy találkozhatott vele. Nekem az Ibolyában volt hozzá szerencsém, ahol, amellett, hogy válaszolt a kérdéseimre, a következőket művelte: az ajándékba hozott rétest elképesztő élvezettel elfogyasztotta – kedvence a meggyes –, hosszan érdeklődött a falon sorakozó 60-70-80-as évekbeli újságoldalakról és hirdetésekről – külön méltatta a modellek szépségét és a fotók színvonalát –, valamint a beszélgetés egy pontján felhívta Amerikában tartózkodó nagymamáját, hogy pontosan meg tudja mondani, hol volt a családi nyaraló  – Adyligeten.

Kik azok a bizonyos 'Zahav fiúk', akiknek emlékére ajánlja ezt a könyvet?

Ezen a néven dolgoztak Nagyapámék kirakatrendezőként a háború után Budapesten, a testvéreivel. A családnevük Goldstein volt, a Zahav pedig héberül aranyat jelent. A főszereplő, Lévi András figuráját tulajdonképpen Goldstein Endre, a nagypapám adta. Klári azonban kitalált figura, az én nagymamámat Irénnek hívják, nem volt idősebb Nagyapámnál és nem oktatott balettet Párizsban.

A szerencse fontos összetevője ennek a regénynek. András édesapja a Szerencsés Béla nevet kapja, amit eredetileg borzalmas balsolsáért ragasztanak rá, de életének egy bizonyos pontja után büszkén viselheti, mert olyan szerencsés lesz, hogy már-már szentként tekintenek rá. András is szerencsés, bizonyos tekintetben, és úgy tűnik, a váratlan szerencse a legnagyobb szerencsétlenségben családi örökség. Ön hisz a szerencsében?  

Szerintem mindenki, aki valahogyan túlélte ezeket a viharos időket, bizonyos mértékig szerencsésnek tekinthető. Túlélőkkel beszélgetve egyre inkább meggyőződtem róla, az élet vagy a halál kérdése is apró véletlenek sokaságán múlik, nélkülözve bármiféle racionlitást vagy logikát, ahogy Wislawa Szymborska írja, “Megúsztad, mert első voltál. Megúsztad, mert utolsó voltál. Mert egyedül. Mert a többivel. Mert balra. Mert jobbra”. Azt hiszem, nincs is megfelelő szavunk az ilyen apró véletlenekre a szerencsén kívül, a vallásos emberek talán azt mondhatják, ezt jelenti áldottnak lenni. És ilyen apró momentumok, melyekre nem sok befolyásunk van, vezettek szerencsésen ahhoz is, hogy most itt ülök és beszélgethetek önnel.

Magyar nagyszüleit ismerve, vagy miközben a könvyhöz kutatott, és egyre több magyarral találkozott: felfedezett valamely ránk jellemző vonást, sajátos karaktert?

Persze én sem tudom ezt teljesen kívülállóként szemlélni, de van két dolog, ami szerintem tipikusnak mondható: az egyik, hogy Magyarország történelme a rugalmasság története. Oly sokszor kellett ellenséggel, megszállókkal küzdeni, és valahogyan mindig felülkerekedtek a magyarok, még akkor is, ha a győzelem nem volt azonnal látható. Azt hiszem, a könyvem szereplői is hordozák azt a jellemvonást, hogy nem hagyják magukat legyőzetni a nehézségek által, és sokféleképpen győzedelmeskednek újra és újra olyan erők ellenében, amik sokkal hatalmasabbnak tűnnek náluk. Mondhatni, egy regény megírása is igen küzdelmes dolog. Főképp olyasvalakinek, mint én, aki novellaíróként kezdte, és aztán addig kellett küzdenie és tanulnia, amíg képes nem lett egy nagyregény megírására. (nevet) Szóval, ez a vonás a családomban is jelen van.

A másik jellemző, ami a regényben is megmutatkozik, a magyarok humora és hogy mindig készek viccelni. A könyvhöz kutattam, amikor elémkerültek azok az újságok, melyeket munkaszolgálatosok csináltak maguk és társaik szórakoztatására: tele vannak humoros történetekkel, szóviccekkel, karikatúrákkal, pedig a legcudarabb körülmények között készültek, és külön kockázati tényezőt jelentettek.

A regényben említi Radnóti Miklóst. Vannak más nagyjai is a magyar irodalomnak, akiket kedvel?

Nagyon szeretem Petőfit, és igyekszem minél jobban megtanulni, magyarul, hogy eredetiben élvezhessem. A maiak közül Kertész az egyik kedvencem, és sokat tanultam a Sorstalanságból, segített megérteni, hogyan tapasztalták meg az eseményeket az itteniek, és azt is, hogy egy kisfiú hogyan élte meg mindazt, ami történt. Érdekes módon azt a fajta humort, amit a munkaszolgálatos lapokban találtam, nála is felfedeztem.   

Melyek azok a könyvek, amelyek a legnagyobb hatást tették Önre, a Holokauszt-irodalomból, a szerelemmel és háborúval foglalkozó irodalomból, és a nemzetközi irodalomból, általában?

A Háború és békét a Láthatatlan híd megírása előtt olvastam először. Úgy gondolom, sok segítséget nyújtott abban, hogyan keverjem a személyes és a történelmi elemeket. Nagyon fontos volt Szolzsenyicintől az Ivan Gyeniszovics egy napja, mégha a Gulágról szól is, és nem a magyar munkaszolgálatról, nyilvánvalóan sok volt a hasonlóság. Még kamaszkoromban olvastam Eli Wiesel-t, és az őszinteségét arról, milyen érzés volt a táborokban, a halál árnyékában élni, nagyon megkapónak tartom. És nagyon kedvelem Cynthia Ozick-et, az amerikai zsidó írónőt, aki szintén nagyon belsőséges hangon mesél arról, hogy mi történt a táborokban. De, azt hiszem, a könyvek, amelyek a leginkább hatottak arra, hogyan írjak a háborúról, vagy azokról az időkről Magyarországon, nem feltétlenül regények, hanem gyűjtemények a túlélők visszaemlékezéseiből, melyeket a magyar-amerikai Randolph Braham gyűjtött össze. Őt 18 évesen hívták be munkaszolgálatra, aztán az USÁ-ba emigrált, és a magyarországi holokauszt kutatója lett. Ezernyi oldalt írt a témában, történelmi tényeket, kutatások eredményeit, és személyes történetek sokaságát közölte. És volt néhány könyv, melyeknem semmi közük a háborúhoz vagy Magyarországhoz, de jelentős epikus művek, mint Jeffrey Eugenides Middlesex című műve, mely egy görög családról szól, akik Detroitba emigrálnak, és Michael Chabontól a “The Amazing Adventures of Kavalier and Clay”, egy tesvérpárról, akik képregénybirodalmat építenek.

Azt hiszem, azért tartott hét évig, hogy ez a könyv megjelenhessen, mer nem szimplán meg kellett írnom egy regényt, hanem közben kellett megtanulnom azt is, hogyan kell egyáltalán regényt írni.      

A Láthatatlan híd első kiadása Magyarországon egy hónap alatt elkelt. Számított ekkora sikerre?

Egyáltalán nem tudtam, mire számítsak, nem tudhattam, hogyan fog reagálni a magyar közönség, amikor egy amerikai írónő egy tipikusan őket érintő témát választ. Elképzelhető, hogy egyes olvasók szerint mindegy, mennyit kutat az ember, ha nem ebben a kultúrában nevelkedtél, nem tudhatod, milyen volt az élet akkoriban. Azt hiszem, az ok, amiért az ilyesfajta félelmeim ellenére kitartottam amellett, hogy meg kell próbálnom megírni ezt a regényt, az volt, hogy ha én nem mesélem el ezt a történetet, talán senki sem fogja. A nagyapámék generációja már nagyon öreg, a nagyapám emlékei is egyre halványulnak, úgyhogy folyamatosan tudatában voltam annak, hogy ha nem beszélgetek vele ezekről a dolgokról, talán soha senki nem tudhatja meg, mi történt vele. És végül boldogan látom, hogy a magyarok kíváncsiak rá, és talán új ismereteket is szereznek, például a munkaszolgálatról e könyv segítségével.

2002-ben jött először Budapestre, hogy a könyv anyagához kutasson, majd 2005-ben hosszabb időre...

Az első látogatás mindössze egy hetes volt, persze hatalmas tévedés volt azt hinni, hogy ezalatt feltöltekezhetek a szükséges élményekkel és ismeretekkel. Amikor visszajöttem, már sokkal jobban tudtam, milyen kérdéseket kell feltennem, és hová kell mennem a válaszokért. Kutattam a Dohány utcai zsinagóga archivumában, a Széchényi-könyvtárban, és beszélgettem a munkaszolgálatok túlélőivel .

..és most harmadszorra is eljött. Amikor van egy kis szabadideje, hogyan kapcsolódik ki itt nálunk?

A kedvencem a Széchényi-fürdő..legszívesebben minden nap ott lennék. Szeretem a kávéházkultúrát. Kisebb mértékben megvan ez nálunk, Brooklynban is, el lehet üldögélni a családias kis kávézókban egész nap capuccino és péksütemény mellett, ott olvasgatni, írni, ez tényleg közel áll a szívemhez, és jó lenne egyszer annyi időt itt tölteni, csak pihenéssel, hogy megtaláljam Budapesten is azt a kávézót, amiben tényleg otthon érzem magam.

A könyv szerelmesregény is. Vajon az a küzdelmes, várakozással teli, kitartó szerelem, amelyet Klára és András megél, univerzális, megtörténhetne bárhol, bármikor, akár ma Budapesten vagy New Yorkban is? Vagy a szerelem természete változik a történelemmel?   

Van egy beszélgetés a két testvér között, nem sokkal azután, hogy Tibor látogatóba érkezik Andráshoz Párizsba, amikor András elmeséli neki, hogy szerelmes egy nála kilenc évvel idősebb nőbe, akinek a múltja nem egészen makulátlan. Amikor Tibor először hall erről, nagyon ellenzi a kapcsolatot, és nem akarja, hogy a testvére ilyen érzelmi bonyodalomba keveredjen. Nem sokkal később András egyik legjobb barátját brutálisan megverik, pusztán a származására miatt. Akkor az, hogy mit gondol Tibor András szerelmi ügyéről, már neki magának sem tűnik olyan fontosnak. Élet-halál helyzetekben egész biztos, hogy máshogy reagálunk az egymás közötti különbözőségekre, vagy a szerelem nehézségeire. Ugyanakkor, az emberek képesek szerelembe esni, a legcudarabb körülmények között, még egy koncentrációs táborban is. A regény szerintem egyszerre tanúskodik arról, hogy a szerelem képes kitartani a legszörnyűbb körülmények között, de arról is, hogy segít felismerni, mi az, ami igazán fontos, és azokra a dolgokra irányítja a figyelmet, amik összetartanak, nem pedig, amik szétválasztanak. 

A könyv Amerikában is nagy siker lett. Mit gondol, mi fogta meg az ottani közönséget ebben a történetben?

Az olvasók, akikkel találkoztam, gyakran említették, hogy könnyen tudnak azonosulni a szereplőkkel. Az érdekes az, hogy mindenki, aki kezébe veszi a könyvet, tudja, hogy mi történt Közép-Európában a háborúban. Tudjuk, hogy a szereplők reményei és kilátásai mind szétporladnak majd a történelem viharában. De mivel a szereplőknek nincs előzetes tudásuk arról, mi vár rájuk, és az olvasók erősen összekapcsolódnak velük, mégis izgalmas fordulatokat élnek át. És van egyfajta félelem- vagy fenyegetettségérzet, ami, úgy mondták legalábbis közönségtalálkozókon, szintén fenntartotta a figyelmüket. Azt hiszem, az olvasók mindig szeretnek tanulni akár a regényekből is. Itt belepillanthattak egy számukra kevésbé ismert kultúrába, és a háború körülményeibe, ami bizonyos tekintetben ismerős lehet az amerikaiaknak, másban viszont nem, hiszen nem vagyok biztos benne, hogy alapvetően értették, mi volt egyedi a magyar helyzetben. Sokaknak pedig személyes kötődéseik jutottak eszükbe, akiknek a családjában, vagy éppen a saját életükben egészen hasonló esetek történtek. Ezek a visszajelzések jelentettek nekem a legtöbbet, hogy beszélhettem olyanokkal, akik maguk is megjárták ezeket az utakat, és magukra ismertek a regényben.

Min dolgozik most? Hogyan folynak majd a napok, mikor hazarepült New Yorkba?

A következő könyvem témáját akkor találtam meg, amikor a Láthatatlan Hídhoz kutattam. Varian Fry amerikai újságíróról fog szólni, aki 1940-ben Marseille-be ment, hogy megpróbáljon megmenteni 200 írót és művészt, akiket a Gestapo feketelistára tett. A franciák feltétel nélküli fegyverszünetet kötöttek a Harmadik birodalommal, aminek része volt, hogy ki kell adniuk ezeket az embereket Németországnak. Fry-ról eddig csak az önéletrajzi könyve jelent meg, és néhány nem annyira jelentős film, én úgy gondoltam, hogy kitalált elemekkel vegyítem az élettörténetét.

A napjaim egészen máshogy telnek most, mint mikor a Láthatatlan hidat kezdtem írni, hiszen megszületett Jacob, a kisfiam, aki most 16 hónapos. A könyvet 2010 májusában adták ki az USÁ-ban, Jacob pedig júniusban született. Úgyhogy az első hónapokban nem is tudtam részt venni a könyv népszerűsítésében, csak később, szépen lassan. A láthatatlan híd írásakor 8-10 órákat írtam egyhuzamban, de most szeretnék a fiammal együtt lenni, amennyit csak lehet, a munkanapom egyelőre 4-5 órás, ez persze attól is függ, a férjem mennyit tud vigyázni rá. Ryan (Harty, a szerk.) szintén novellaíróként kezdte, és most egy, a fiútestvérek bonyolult kapcsolatáról szóló regényt ír. Jó dolog egy kétírós háztartásban élni. Mindig megmutatjuk egymásnak, amit írtunk, és várjuk az építő kritikát. Így van ez a kezdetektől, amióta az egyetemen megismerkedtünk. Persze, nagy kihívás is egy ilyen család, mert az írás sok időt és sok érzelmi elköteleződést igényel, és ebben nem könnyű egyensúlyt találni. Azt hiszem, minket az ment meg, hogy halálosan odavagyunk egymásért és a fiunkért, és mégha küzdenünk is kell a szoros időbeosztással, tudom jól, nagyon szerencsések vagyunk.

HORVÁTH CECÍLIA