Hogy mementóként szolgáljon - Interjú Hajdú Szabolccsal

ELLE: Sorozatban a harmadik magyar Oscar-díjért izgulhatunk (interjúnk a díjátadó előtt készült – a szerk.). Ilyenkor szurkolsz te is, mint egy

Hajdú Szabolcs: A film és Ildikó (Enyedi – a szerk.) későbbi munkái szempontjából nagyon fontos lehet az Oscar, mert hitelt, bizalmat és pénzt jelent egy darabig. De szerintem nem az élet koronája, ahogy azt a média interpretálja. Egyik díj sem az. Nagyon szurkolok Ildikónak, de azt is kívánom, hogy minél gyorsabban túl legyen ezen az időszakon. A legtöbb alkotónak ugyanis ezek a helyzetek egyáltalán nem komfortosak.

Végső soron minden alkotói cselekvés erre irányul: ha elkezdesz gondolkodni egy történetről és a karakterekről, pillanatok alatt a legalapvetőbb kérdésekig juthatsz el: hogy mit miért csinálunk. Az Ernelláék Farkaséknál készítésénél is nagyon gyorsan elértünk ezekhez az alapkérdésekhez. Amikre viszont nincs helyes válasz.

(...)

Ezt nem lehet elméletben eldönteni. Nem lehet összevetni, hogy nekem mint társadalomtudatos művésznek elsősorban a nép sorsáért vagy a saját gyerekeimért kell-e felelősséget vállalnom; hogy a család napi, konkrét kérdései vagy a társadalom absztrakt problémái a fontosabbak-e. De amikor azt érzem, hogy kötelességem egy közösségért kiállni vagy egy tagjával szolidárisnak lenni, akkor megteszem – legalábbis megpróbálom megtenni, amit a lehetőségeimhez képest tudok. Legutóbb például Sárosdi Lilla eseténél azt gondoltam, nagyon határozottan állást kell foglalni az ügyben, és ki kell állni mellette, hogy a története mementóként szolgáljon.

Lilla, aki akkor már az Ernelláék előadásában játszott nálunk, pár hónappal az ügy kipattanása előtt egy vendégjátékról hazafelé tartó úton elmesélte

a társulatnak ezt a történetet. A kisbuszban ezután sorra mondtuk el a saját sztorijainkat. Azóta is azt tapasztalom, hogy szinte mindenkinek van legalább egy hasonló története, lányoknak, fiúknak egyaránt, nekem is. Mi arról is beszélgettünk, hogy miért hagyjuk mindig ezeket ennyiben – és nem csak az abúzus eseteit, bármilyen hatalmi visszaélést. Sokan tudunk különböző gazemberségekről a filmszakmában is, de senki nem meri felvállalni, hogy nyilvánosságra hozza ezeket. Aztán robbant a Weinstein-ügy, és Orsolya (Török-Illyés Orsolya színésznő, Szabolcs felesége – a szerk.) írt egy üzenetet Lillának, hogy szerinte itt az idő, hogy a történetét nyilvánosan is elmondja. Lilla visszaírt, hogy már kapott egy másik barátnőjétől is egy üzenetet, aki ugyanezt javasolja, és gondolkodik. Aztán előállt. Mi azt gondoltuk, hogy ez az ország semmilyen szinten nincs megérve erre. Persze kiderült, hogy az egész világ sincs, meg lehet nézni Olaszország példáját, ahol egyenesen kiátkozzák a történetével előálló áldozatot. Hozzáteszem, Lilla helyében én valószínűleg nem mertem volna kiállni.

Amikor a Fehér tenyér című filmemet először néztem végig egyben a vágószobában, és megértettem a jelentéseit, minden bátorságom elhagyott. Nagyon rossz érzéseket hozott fel bennem. Megértettem, hogy a torna miatti traumákat, ami a gyerekkorom tíz évét kísérte, a pszichém védelmi mechanizmusai gyakorlatilag törölték az agyamból, és csak a film vágásánál jöttek elő újra ezek az emlékek. A bemutatóhoz közeledve újra az a kisgyerek voltam, aki akkor, újra szégyenérzetem volt az egésszel kapcsolatban, és azon gondolkodtam, megbeszélem a producerekkel, hogy ne is mutassuk be a filmet.

Mert mindkettő ugyanarról szól: a hatalmukkal visszaélő és a hatalomnak meghajoló emberekről. A Fehér tenyér idején azt gondoltam, hogy a társadalom többé-kevésbé túllépett már ezen, vége a minidiktatúrák korának. De a társadalmi piramis most újra felépült, és megint alá-fölé rendeltségi viszonyok határozzák meg a közösségeket. Ez a minta legfölülről jön, és ami még rosszabb, hogy a hatalmi helyzetben lévők követik a legfelső mintát, és ezzel összhangban a kis közösségekben történő visszaélések is egyre durvábbak. (...)

Ha a felelősségek egyértelműek, akkor működik a közös alkotói munka. Orsolyával ez egy húsz éve tartó szimbiózis. Akkor működik, ha segítjük egymást. Ilyen egyszerű.

(...)