Egy tanár: a szexuális ragadozókról szóló sorozat nagy hibája

Tabutémát feszeget, egy nagyon fontos nézőpont mégis hiányzik az FX minisorozatából, az Egy tanárból. Egy tinédzserkorában molesztált, névtelenséget kérő nő végignézte a sorozatot, és pontról pontra elmagyarázza, miért lehetnek károsak az ilyen alkotások.

Tizenhat éves voltam, harmadikos gimnazista. Ő 25 éves volt, és egy másik középiskola biztonsági szolgálatában dolgozott a város túlsó végén. Én közösségi színházi gyerek voltam, a brooklyni színházi kóruscsoportban találkoztunk. A molesztálás és a szexuális zaklatás néhány hónappal azután kezdődött, hogy csatlakoztam a csoporthoz, és majdnem egy teljes éven át tartott.

25 évembe és azóta is tartó terápiába került, hogy megértsem, hogyan kerültem ebbe a helyzetbe. És mégis, csak akkor lettem teljes biztos abban, hogy egy felnőtt férfi kizsákmányolt engem, amikor megnéztem az FX minisorozatát, az Egy Tanárt, amely az angoltanárnő Claire Wilson (Kate Mara) és a 17 éves Eric Walker (Nick Robinson) közötti bántalmazó dinamikára épül. Bűncselekményt követtek el ellenem. A testem ellen. A lelkem ellen. Remegve néztem végig a sorozatot, minden egyes epizód alatt röviden újra átéltem a történteket Eric szemén keresztül. Először a férjemmel együtt néztem meg, majd másodszorra egyedül.

A kizsákmányolás ábrázolásában az Egy tanár az élen jár. Amit Kate Mara karaktere tesz, az megcáfolhatatlan, tankönyvi példája a ragadozók által elkövetett visszaélésnek. Claire Wilson személyében egy bonyolult nőt látunk, aki egy boldogtalan házasságban él, és még mindig a gyerekkori démonaival küzd, nevezetesen apja alkoholizmusának szellemével és anyja halálának traumájával. Feltételezem, hogy egyesek számára az ilyen részletek betekintést engednek abba, hogyan tud valaki kezéből kicsúszni az irányítás, és hogyan tehet ilyen sajnálatos dolgot. De a traumatizált, unatkozó és hatalmi helyzetben lévő nő, aki mindent felad azért, hogy átlépje a határt egy kiskorúval, hihetetlenül frusztráló történet. A sorozat középpontjába Wilson belső vívódásait állítani súlyos és sértő hiba, ami azt sugallja, hogy van racionális magyarázat arra, hogyan kerülhet egy felnőtt ember ilyen helyzetbe. (Eric ellenszegülése az utolsó epizódban nem sokat enyhít ezen a narratív baklövésen).

A sorozat sokkal hatásosabb lett volna, ha a gyakran láthatatlan és nem megkérdőjelezett körülményeket is felvállalja, amelyek egy kiskorú kiszolgáltatottságához vezethetnek, hogy lássuk, hogyan lehetett Eric már jóval azelőtt áldozattá, hogy egyáltalán találkozott volna a tanárnővel. Létfontosságú megérteni, hogy miért sikeresek egyes szexuális ragadozók. Ellenkező esetben, ha a ragadozókat anélkül mutatják be, hogy a tizenéves áldozatok sebezhetőségét is kiemelnék, a műsornak meglesz az a veszélye, hogy inkább szórakoztatónak és izgatónak tűnik majd, és nem sok információt nyerhetünk belőle.

Amikor a szórakoztatóiparban kiskorúak elleni szexuális ragadozással kapcsolatos esetek kerülnek elő, gyakran szinte semmit sem tudunk meg az áldozatokról. Átfésültem a sorozatot, hogy bepillantást nyerjek azokba a körülményekbe, amelyek sebezhetővé tehették Ericet a tanára közeledésére. Akad néhány példa a pszichológiai szempontból bonyolultnak tűnő otthoni életre. Eric egyértelműen a ház ura – az anyja (akit Rya Kihlstedt alakít) számít rá, hogy vállalja az otthon fenntartásával és a két kisgyerek gondozásával járó felelősséget; még bűntudatot is ébreszt benne, ha nem teljesíti a feladatot. Sok szempontból úgy tűnt, hogy Eric inkább egy pótférj vagy pótapa, semmint egy tinédzser fiú, és az anyja túlzott ráutaltsága mélyen problematikusnak tűnt számomra.

A pszichológiában az Eric és az anyja közötti dinamikát parentifikációnak nevezik – egy olyan folyamatnak, amelyben a gyerekeket nem megfelelő módon felnőtt szerepekbe taszítják. Csak találgathatjuk, hogy Eric hogyan érezte magát a szerepével és a kötelezettségeivel kapcsolatban (Kiégett? Dühös? Haragtartó?), de az a tény, hogy a tanárnője ágyában kötött ki, azt sugallja számomra – a saját tapasztalataim alapján –, hogy Eric teljesen felkészültnek érezte magát arra, hogy felnőttként beleegyezzen az aktusba. Amikor a gyerekeket parentifikálják, naivan felkészültnek érezhetik magukat a felnőttek játékaira. És sajnos nagyobb valószínűséggel keresik más kapcsolatokban azt, amit otthon nem kapnak meg. A kognitív tudományok és a gyermektraumák szakértői szerint a parentifikáció csak egy út ahhoz, hogy a gyerekekből áldozat váljon.

Én is úgy éreztem, hogy készen állok a beleegyezésre, amikor találkoztam egy férfival, akit Joey-nak fogunk hívni. Aranyos volt, amolyan hírességek iránti rajongás fűzött hozzá – mindig is úgy gondoltam rá, mint John Stamosra. Színészkedett, és népszerű volt a helyi színházi körökben; a közelben lakott, és felajánlotta, hogy elvisz a próbára és vissza is hoz. Joey megismerkedett anyámmal, aki megbízott benne, hogy biztonságosan fog furikázni engem. Amikor együtt ültünk a kocsiban, az iskoláról kérdezgetett, és mesélt a nőkről, akikkel randizott, az előadásokról, amelyekben fellépett. Én meséltem neki a főiskolákról, amelyek érdekeltek, és elmondtam neki a szüleim nemrég történt különválását.

A Joey-val való megismerkedésem arra emlékeztetett, ahogyan Mrs. Wilson közeledett Erichez. A kocsikázások és a magánéletéről való túlzott beszélgetések bizalmat építettek ki közöttük. Eric mindezt úgy nyelte el, mint egy elhagyott kiskutya, aki örök otthont keres.

Erichez hasonlóan én is megtisztelve éreztem magam, hogy egy tehetséges és jóképű felnőtt kapcsolatba akar lépni velem, egy olyan gyerekkel, akit leginkább az iskolai feladatok, a jegyek és a hétvégi takarodók megtárgyalása érdekelt. Joey-val úgy éreztem, hogy olyan módon látnak, ahogy az otthoni életemben erre nem volt lehetőségem. És mire ő megjelent az én kis világomban, én már a felnőttkorba léptem. Amikor az apád a családja helyett a bűneit választja, az anyád pedig dühöng, és rendszeresen úgy viselkedik, mintha az anyaság csak nyűg lenne, a gyerekkorod úgy alszik ki, mint a láng a vízben. A kutatók ma már tudják, hogy az érzelmileg éretlen szülők gyermekei nehezen tudják otthon kielégíteni pszichológiai szükségleteiket. Szilárdan hiszem, hogy a gyermekként megtapasztalt érzelmi űr készített elő Joey zaklatásához.

Még 25 évvel később is nehéz belátni, hogy nem voltam – és nem is lehettem – beleegyező partner ebben az egyenletben. Néha még mindig azon kapom magam, hogy az élményt a saját rossz döntéseimnek és annak tudom be, hogy nem szóltam. Olyan gyerek voltam, aki egy archaikus, „a gyerekeket látni és nem hallani kell” környezetben nőtt fel, olyan mérgező szülői szemléletben, amely generációkon át fennmaradt. A terápiának köszönhetően ma már tudom, hogy Joey becsapott engem a tisztelet és az elismerés gondosan megtervezett megnyilvánulásaival, amit a többi felnőttől sosem kaptam meg. A felnőttek elfogadására és pozitív figyelmére vágyó gyerekként pedig bedőltem a trükknek, és az övé voltam. Mielőtt észrevettem volna, lógni kezdtem az iskolából, hogy vele lehessek. És mint Eric, én sem mondtam el senkinek. Kötelességemnek éreztem, hogy megvédjem a bántalmazómat – ez a felelősségtudat talán a parentifikáció mellékterméke is lehet.

Amikor arra gondolok, hogy mi mindennel kellett megküzdenem akkoriban, és mi minden tett erre fogékonnyá, dühös leszek. Joey megragadott egy olyan lehetőséget, amelyhez nem járulhattam volna hozzá – amelybe normális és egészséges körülmények között nem egyezhettem volna bele. Tizenhat évesen nem voltam kész erre. És nem kell semmit sem tudnom Joey életéről vagy küzdelmeiről ahhoz, hogy tudjam: amit tett, az bűnös és káros volt. Nincs olyan nüansz, ami elfogadhatóvá tehette volna a viselkedését.

Több olyan tévéműsorra és filmre van szükségünk, amelyek mélyebben belemerülnek a szexuális kizsákmányolás kiváltó okaiba, a fogadó oldaláról is. De amire nincs szükségünk, az még több dicsőítés a vonzó, önfejű és beteljesületlen ragadozókról, akik a kiszolgáltatott gyerekekben keresnek menedéket. Az Egy Tanár segített teljes mértékben megértenem, hogy engem szexuálisan bántalmaztak. De nem segített abban, hogy megértettnek érezzem magam.

Forrás: Elle