Egy karácsonyi kötet, amit végig sírtunk és nevettünk egyszerre

Először össze szorul az ember szíve, aztán jönnek a könnyek is, de végül mégis elfog valami melegség, meghatottság és öröm, és az az üdítő gondolat, hogy érdemes még hinni az emberiségben. Finy Petra azt írja, érthetetlen elszántság és erő jellemzi a Rubin Karácsony című novelláskötetét, és a szerző nem tévedett. Történetei sokszor a legválságosabb helyzeteket és sorsokat mutatják be, de a végén mindig eljön az az apró fordulat, amit nem sejtünk, de nagyon várunk. Az a bizonyos melegség érzés, ami ha ünnep lenne, egészen biztosan a Karácsony lenne. A kötetről Finy Petrával beszélgettünk. 

A Rubin Karácsony a te ajándékod az olvasóidnak, hiszen külön nem is kapható, csak a korábbi köteteiddel együtt lehet beszerezni. Mindig ilyen korán kezded az ajándékozást? Mit jelent neked ez az ünnep, és milyen hagyományaitok vannak? 

Igazi karácsony-rajongó vagyok, nagyon szeretek ajándékot adni, ezt az ünnepet nekem találták ki. Azt, hogy mivel lepem meg a szeretteimet, vagy akár az olvasókat, már jóval hamarabb kitalálom, szeretek kényelmesen, ráérősen hangolódni az ünnepekre. Végül is lehetne egész évben karácsony, nem igaz? De a legnagyobb gyengém, és állítom, hogy a két kamaszlányomé is, az a mézeskalács-sütés. Annyira szeretjük, hogy akár Húsvétra is képesek vagyunk legyártani. Az, hogy karácsonykor ennek még hagyománya is van, csak hab a tortán, akarom mondani, a mézesen: az adventi időszakban legalább van ürügyünk többször is készíteni. A családi hagyományok közé amúgy csak pár dolog tartozik: közösen díszítjük a fát, halat eszünk, borzalmasan giccses karácsonyi dalokat hallgatunk, minden ajándékot külön becsomagolunk (Lotti kutyánkét is), és mindig van könyv a fa alatt. Lehetőleg jó sok. Aztán apáméknál összegyűlik a nagycsalád, ami tényleg hatalmas, és csak ámulva lessük, hány generáció, mosoly, tekintet keveredik egybe fényesen, és emeli meg a lelkeket.

Írtál már regényt (Madárasszony, Akkor is, Marlenka, Kerti szonáta), verseskötetet (Histeria grandiflora, Folyékony tekintet), és folyamatosan jelennek meg tárcáid, novelláid is. Mit gonosz a novelláról, mint műfajról, és miért pont egy novelláskötet lett az ajándékod? 

A racionális válasz erre a kérdésre, mert ez passzintható bele az alkotói életembe és időmbe gazdaságosan. Két kamaszt nevelek a munkám mellett, így szinte lehetetlen nap mint nap benne lenni egy regényben. Arra mentálisan külön kell leválasztani időket. A novella vagy tárca magja bármikor kitalálható, akár BKV-én zötykölődve is, szóval viszonylag gyorsan hamar megírható. Ez nem jelenti azt, hogy ne vágynék a regényírás különleges szellemi társbérletére a szereplőkkel, akikkel hosszú hónapokra összeköltözök alkotóként, és velük kelek, kínálom őket kávéval, és velük fekszem, vagy szólok rájuk, hogy kapcsolják már le a villanyt este. 

Ám az, hogy ez a kiadvány idén megjelenhetett, a kiadóm, az Athenaeum Kiadó érdeme is. Felkértek, hogy írjak karácsonyi szövegeket, és csaljunk egy kis ünnepi hangulatot az olvasóim szívébe. A mesébe illő borítót Földi Andrea álmodta meg, szerintem nagyon szép lett. 

Mit gondolsz, szerinted lehet rövid szövegekben is igazi mélységekig jutni?

Az igazi mélység nemcsak a szövegen múlik, hanem az olvasón is. A művet ugye ketten írják: a szerző és olvasó. Ha ez az együttműködés kellően áldásos, akkor akár verssel, akár novellával, akár regénnyel is fantasztikus mélységekig lehet jutni. Vagy épp magasságokig.

A Rubin Karácsony bevezetőjében azt írod, hogy ez a novellagyűjtemény a túlélés sportjáról szól. Nagyon aktuális témákat sorakoztatsz fel, gyakorlatilag a tegnap történéseire reagálsz, a történetek pedig néha ilyesztően valósághűek. Mikor fogalmazódott meg benned egy ilyen gyűjtemény gondolata, és mi inspirált a megírására?

A tegnap történéseire már a járvány kitörése előtt elkezdtem reagálni: jelentek meg novelláim a különböző online és nyomtatott sajtóban is, hol költőibben, hol realisztikusabban. Mivel a valóságnak mostanában van egy olyan csúnya szokása, hogy egyre költőietlenebb, jól esik mindezt lírával kompenzálni. Ez a túlélés sportja részemről: költőiség és remény. Amiben amúgy nincs sok újdonság: a háborút is megélt nagyanyámtól örököltem, aki a legegyszerűbb főtt krumplis vacsorára is úgy tudott tekinteni, mint valami mennyei ételre. Sokat tanultam tőle a lelki túlélésről, aminek a mai, kiszámíthatatlan időkben nagy hasznát veszem. Az általa képviselt makacs és rendíthetetlen derű jelenik meg a Rubin karácsony novelláiban is.

A történeteid, ahogy fogalmaztál “érthetetlen hitet és elszántságot” sugallnak. Te miből merítettél erőt a novellák megírásához?

Az író nagy tolvaj. Pontosabban minden inspirálja és ihletet ad neki. A Kiskosztüm című novellát egy cikk elolvasása után írtam, a Francia pékség címűnek is konkrét alapja volt: egy fordító ismerősöm az új adótrövények bejelentése után azt mondta, hogy ez nonszensz, ő péknek áll. A Rubin karácsoy című novella alapötletét egy beszélgetés adat a kollegnőmmel, aki a Bikás parkban szokott kutyát sétáltatni, és mesélte, hogy pár hónapja odaszokott egy róka, és beállt a kutyák közé játszani. Aztán később, amikor nemrég Lotti kutyámat sétáltattam pár utcányira a Bikás parktól, én is a saját szememmel láttam a rókát. 

Ebből a sok izgalmas történetből nehéz lehet választani, mégis szeretnénk próbára tenni! Van a kötetben kedvenc novellád? 

A Kiskosztüm címűt szeretem a legjobban. A novellában szereplő, a Lidl-ben belga-csokisat a szájába tömő idős nőt a saját szememmel láttam. Szívszorító volt, hogy így próbálja meg elkerülni a fizetést, és ilyen nehéz anyagi helyzetben van. A Klauzál téri ételosztásnak szintén tanúja voltam, mert a Hosszúlépés. járunk? Kertész Imre-sétájának egyik megállója pont oda esett. Megrendítő volt az élmény, hogy mennyien várakoznak ott angyali türelemmel, teljesen vegyes öltözködésű, kinézetű emberek. Aztán pedig az, amikor Kiss Eszter színésznőt odaálltak meghallgatni csillogó szemekkel a koszos vagy tisztább arcú emberek, ahogy Kertész Imrétől felolvas, maga volt a csoda. Attól a hangulattól, szinte felrepült a Klauzál tér.

Sok erős női karaktert ábrázolsz a műveidben, a való életben kik számodra a követendő női példaképek?

Anyám, a nagyanyáim, unokatestvéreim nagymamája, Karlócai Mariann óvónő, akivel interjúztam is, Monspart Sarolta, vele szintén beszélgettem. Vagy akár Lily Ebert, Schőner Gizella, Gitta néni, akikről könyvet jelentettünk meg a 21. Század Kiadónál, akik csodás lelkierővel küzdöttek meg a vészkorszak legnagyobb borzalmaival, és emberségre tanítananak a mai napig. A Gitta nénivel való beszélgetésem soha nem fogom elfelejteni: látni a szemében azt, amit ő láthatott. De hasonlóan tisztelem Fahidi Évát is, akiből elképesztő béke és erő árad. A számomra inspiráló nőalakok megjelennek mesekönyveimben is (Fahidi Éva, Jane Goodall), vagy regényeimben. A való életben azokra a nőkre tudok a leginkább felnézni, akik megtudnak maradni a saját életük és mások élete kovászának is. Akiktől több, szebb és jobb lesz a világ, és kicsit komfortosabbá válik a benne való létezés. Az igazi női példaképeim viselkedése olyan, mint a nagyanyák szeretetének dunyhája: lágy, meleget adó, de ha harcba kell menni, azonnal pajzzsá és fegyverré változik.