Így jártam a busókkal – helyszíni beszámoló Mohácsról

Nagyon távolról nézve a busójárás egy szexista és idejétmúlt hagyománynak tűnhet, ahol kétezer forintért ihatjuk a rossz minőségű forralt bort és maszkos férfiak nyúlnak kéretlenül a szoknyánk alá. Nem állítom, hogy ezeknek a kommenteknek semmi alapja nincs, de ennél azért jóval összetettebb a kép. 

Rám nagyon nagy hatással volt, és alig várom a következőt, sőt nagy álmom, hogy egyszer találkozhassak a világ más, busókhoz hasonló maszkos figuráival: a svájci Tschäggättékkel, a szardínai mamuthonékkal, a bulgár kukerikkel, vagy a japán onikkal, akikre pörkölt szójababot dobálnak a télbúcsúztató ünnep, a Setsubun idején. Érdekelt, hogy a morcos, sötét, pajzán maszkokon kívül mi köti össze ezeket a figurákat, miért az évnek ebben az időszakában jelennek meg, és legfőképp miért ragaszkodunk hozzájuk a 21. században? 

A művészet és a rítus elválaszthatatlan kapcsolata

Hosszú ideje próbáltam megszervezni, hogy elmehessek a mohácsi busójárásra, ami nem könnyű, mert a szállások már jó előre foglaltak, de idén végre összejött. Mindig is megmagyarázhatatlan vonzódást éreztem, ha láttam képeket a busókról, épp ezért egy kicsit féltem, hogy csalódás lesz, de pont az ellenkezője történt, nem emlékszem, mikor sikerült ennyire önfeledten eltöltenünk egy teljes hétvégét. A vonzalmam több helyről táplálkozik, először is nagyon tetszenek a maszkok és jelmezek, a keresetlen, archetipikus mélységekből táplálkozó, nyers formák és a gondos kidolgozottság kettőssége. Gyűjtöm a törzsi és őskori művészet képeit, de abból az időből, amikor művészet és rítus még nem volt elválasztható. A műtárgyak nem egy steril, fehér kubusban szomorkodtak az emberektől elszigetelve, hanem eszközök voltak olyan szertartásokban, amik összekapcsolták a közösséget és segítettek, hogy szembenézzenek a félelmekkel és feldolgozzák a közösséget vagy az egyéneket ért csapásokat, változásokat. Beavatási rítusok, temetési szertartások, termékenység varázslások eszközei voltak ezek a figurák, edények, maszkok.

Az archaikus művészet robosztus látványelemei megérintették a modern művészeket is, a legismertebb talán az afrikai maszkok hatása a kubista mozgalomra, de most is nagyon erős trend az őskori művészet felé fordulás (pl. Ember Sári a kortárs szcénában). Jellemző, hogy a fenmaradt maszkos népi tradíciókat is ennek a divatnak megfelelően erősen esztétizálva mutatják be. Tavaly a New Yorker készített egy dokumentumfilmet a kukerikről, a bolgár busókról, amit legalább háromszor megnéztem egymás után, elképesztő erejű képsorok. A kukerik jelmeze a busókénál hosszabb szőrű állatbőrökön alapul, és ehhez jön hozzá egy magasított, szőrös fejfedő is, amitől még kevésbé tűnnek emberinek. A filmben a figurák féktelenül, mégis összehangoltan, egymásra figyelve egyszerre mozdulnak az elhagyott, brutalista betonépületek üres tereiben. Nyilván ezek teljességgel megkoreografált jelenetek, de nagyon szépek, és tükrözik a lényeget: a közösségi aktus erejét. 

Egyszerre vannak jelen a különböző generációk, és valami olyasmit csinálnak, amin keresztül tudnak kapcsolódni egymással és a gyökereikkel is, a már nem élő felmenőikkel sok-sok száz éven átívelő múltjukkal. Ha egy tradíció elég fontos egy közösségnek, az élni fog, még ha illegalitásba szorulva is. A bolgároknak szintén nagyon nehéz történelmi múlt van a hátuk mögött, több rezsim is próbálta kiírtani a kukeriket, de nem jártak sikerrel. Ebben a filmben hangzik el, hogy a gonosz szellemek valójában mindenkinek mást jelentenek, egy néni úgy fogalmaz, hogy a gonosz „amikor nem akarunk együtt lenni”.

A búsójárás eredete

Nem csak a busók vizualitása érdekelt, spirituális okokból is kíváncsi voltam, hogy hat rám ez a télűző szertartás. Egyre jobban érzem, hogy mivel a közvetlen családomból nem sok pozitív megküzdés és hagyomány maradt rám, amit tovább vihetek, egyre nyitottabb vagyok a régmúltból származó erőforrásokra, ünnepi hagyományokra. Hiszek benne, hogy nagyon sok népszokás a kereszténység előtti, nagyon mély kulturális rétegekben gyökerezik, a természethez jobban kapcsolódó ősvallások nyomait őrzi. 

A busójárás eredete vitatott, Mohács környékét a 17. században szabadították fel a török fennhatóság alól, és ekkor történt a balkáni eredetű sokácok nagy arányú betelepítése a néptelen területekre, és ők hozták magukkal és formálták a saját képükre ezt az izgalmas tradíciót, ami gondolom, annak az eszköze is volt, hogy a saját hagyományaikkal kapcsolódjanak egymáshoz a magyar közösségen belül. Arról nincs írásos emlékünk, hogy ezt megelőzően hogyan alakult ez a népszokás, de például a mamuthonékat többen is visszavezetik Szardínia bronzkori és vaskori népeihez, a nurágh-civilizációhoz - így arra is van esély, hogy ha nem is pont ugyanilyen formában, de egy közel négyezeréves hagyományról beszélünk.

Örömteli változás és gyászmunka

Ezek a szokások nem biztos, hogy csak kulturálisan lehetnek izgalmasak számunkra. Ha odamegyünk és részt veszünk benne, akkor megérezhetjük, hogy van benne valami olyan őserő, ami segít minket az évnek ebben a nagyon változékony időszakában. Nagyon sok szertartás az átmeneteket segíti – egyik életkorszakból a másikba, egyik évszakból a másikba – még ha egy pozitív változásról van is szó, szükség van támaszokra ebben a folyamatban. Ahogyan például az esküvő egy örömteli változás, de felmerülhetnek benne nehéz érzések, régi életünkkel kapcsolatos gyászmunka – ugyanígy a tavasz kezdete is egy nagyon instabil pont. Utolsó tartalékainkat éljük, és nem tudjuk, hogy mikor üt be újra egy pár nap téli hideg megint.

Újra elő kell bújni!

Ahogyan a Mindenszentek környéke is egy nagyon misztikus időszak (amikor a télbe lépünk be), a farsang környéke is egy kaotikus periódus. Mindkettővel kapcsolatban az a hagyomány él, hogy ilyenkor vékonyabb a túlvilágot és az evilágot elválasztó fátyol, könnyebben kerülünk kapcsolatba misztikus dolgokkal, és ki vagyunk téve annak a veszélynek, hogy problematikus energiákba csavarodunk. Sok kultúrában az évnek ezen a táján vannak az újév ünneplések, illetve az asztrológiai újév is a Kos havával indul márciusban. Az előző év végső elengedése, a nehéz érzések hátrahagyása, a jövő évre vonatkozó félelmekkel való szembenézés ideje ez. Szorongat, hogy ki kell jönni a tél elzártságából, újra kell élednünk, de még nem töltődött be az ehhez szükséges erő. 

Ehhez a lelki állapothoz kapcsolódik a busójárás is, ami annyira hangos és ingerdús, hogy garantáltan felébredünk téli álmunkból. Minden érzékszervünkön keresztül stimulál, és igen, előfordul, hogy megdobnak egy marék liszttel vagy megölelget egy barátságos busó anélkül, hogy engedélyt kérne rá. A határátlépés, udvariatlanság, csintalanság része annak az energiának, amit a busók képviselnek – cukiskodva nem lehet elzavarni a rossz szellemeket. A busók közt is vannak különféle karakterek, vannak vidám, féktelen, pajzán is (hatalmas péniszeket formázó botokkal, amik szintén ősi termékenység szimbólumok), de vannak kifejezetten morcos, félelmetes ábrázatú maszkok is. 

A koporsók megjelenése

Az egyik fő rituálé a telet és az előző év bajait jelképező koporsó vízre bocsátása, és később egy koporsó elégetése és a máglya körbetáncolása. Ez egy intenzív szertartás, aminek az erejét megsokszorozza, hogy egy nagy tömeg teszi bele az érzelmi energiát és átélést. A koporsóégetés előtt van egy olyan programpont is, amikor a busók áteveznek a Dunán – mind az folyón átkelés, mind a koporsó vízrebocsátása és elégetése erős archetipikus szimbóluma az elengedésnek, a változási folyamatoknak és határhelyezetek bizonytalanságának.

A busók alaptermészete, hogy rosszalkodnak, de valahogy mégis a biztonságos kereteken belül marad ez az egész. Biztos vannak olyanok, akik visszaélnek a maszk adta anonimitással, de nem kell ahhoz maszk sajnos, a négyeshatoson is előfordulhat, hogy valaki kérdés nélkül átlépi a határainkat. A konszenzus nélküli érintés benne van a busójárás koreográfiájában, de valahogy számomra mégsem volt kellemetlen ez a tér. Sajnos nem kevés fizikai erőszakot éltem át valódi élethelyzetekben, így akár trigger is lehetett volna, hogy nálam jóval nagyobb alakok hatolnak be az intim terembe, de nem ez történt. Jól esett belépni ebbe a játéktérbe, ahol akármi megtörténhet, de azért mégsem. Jó látni és megélni ezeket az erőket felszínen, nyílt színen és nem lappangva, titokban, kontrollálatlanul előtörve a sötétből. Számomra sokkal félelmetesebb a felszín alatt megbúvó, és emiatt teljesen szabályozatlan agresszió. A busók által képviselt energiák kijönnek erre az öt napra, de utána mindenki leveszi a maszkot és visszatér a csendes, tevékenykedő, normális kerékvágásba. Ebben a menetrendszerűségben  nagy erő rejlik, kicsit olyan mint a szado-mazo kultúrában annak a felszabadító ereje, hogy az erőszak és durvaság bármikor megállítható, mert a keretei biztonságosak, konszenzusosak, az erő jól kontrolláltan jelenik meg.

Félelmetes, védelmező szellemek

Az agresszió határhúzással és önvédelemmel kapcsolatos dimenziói is megjelennek a busók karakterében. Erős kapcsolatban állnak a szláv és török mitológiákkal – például nagyon hajaznak a busókra a csuvas mitológiából ismert erdei szellemek, az arsurák és a tatár sürelék is. Ezek olyan lények, akik félelmetes külsejükkel járkálnak le-föl és védelmezik az erdő állatait és növényeit. Hasonlítanak az emberekre, de van farkuk és szarvuk, hosszú karmaik, földig érő hajuk, és persze, óriási zajt csapnak. Az erdei szellemek közös vonása, hogy ruháikat kifordítva hordják és ha összefutunk velük, akkor azzal védekezhetünk ellenük, hogy mi is kifordítjuk a ruháinkat - különben fennáll a veszély, hogy halálra csiklandoznak. Nincs árnyékuk, hiszen ők maguk szimbolikusan az ember árnyéktermészetére utalnak. De a barátságos sürelék például megtanítják a pásztoroknak, hogy védhetik meg a nyájukat. 

A morcos busók megjelenítik, hogy nem kell mindig vidámnak lenni, szabad negatív érzéseket megélni. Mindenkinek vannak nehéz élményei, antiszociális napjai, hetei, de ezzel együtt is jelen lehet a közösségben, nem rekesztik ki. Elférnek azok is, akik mások, furcsák, időnként faragatlanok. Egy kicsit mi is megmerítkezhetünk ebben az energiában, aztán az év többi napján igyekszünk szelídek és rendezettek lenni, megbocsátva magunknak, ha épp nem sikerül. A busók intenzitása valójában a közösségben jelenlévő elfojtott érzések felnagyítása és kivezetése. Az őrültködés, a káosz, a határátlépések, a szerepcserék egy kicsit fellazítják megmerevedett működésünket. Találkozhatunk nehezen hozzáférhető, rejtett részeinkkel, kicsit kizökkenünk a rendszereinkből, a megszokottból, és ez hozzásegíthet, hogy másképp nézzünk az életünkre.