Békés Itala: A sikket hallomásból sem ismerik

A Madách Színház ma is aktív színművésze gellérthegyi otthonában fogadott minket.

Békés Itala: Hiába, mert nincs megfejtés, nincs recept. Nincs két egyforma tojás, nincsenek egyforma emberek. Persze, aki a hosszú élete során sok mindent megtapasztal, sok mindenről megbizonyosodik. A saját testének működését is megismeri, és ezzel talán még az orvosoknak is tud segíteni. A lélek nehezebb ügy. Azt már megtanultam, hogy ha valaki szerelmes, tanácsolhatok én neki akármit. De mindent meg lehet mondani a másiknak, ha szereted, és ha megtalálod a pillanatot, amikor fogékony rá. Az embereket nem megváltoztatni, hanem megérteni kell. Igaz, még azt sem jelenthetem ki biztosan, hogy magamat teljesen ismerem.

Ahhoz még mélyebbre kell ásni magadban. Az évek során rengeteg áligazság rakódik le bennünk, ezért sokszor hiába az őszinte szembenézés, rájössz, hogy még mindig hazudsz magadnak. A teljes igazsághoz eljutni, megtudni, hogy ki vagy te valójában, a legnehezebb dolog az életben. Mert vajon amit gondolsz, azt valóban te gondolod, vagy csak hallottad valakitől? Gondoltál-e már bármit is önállóan? Ezek a legnehezebb kérdések az életben, és én minél öregebb vagyok, annál bizonytalanabb.

Igen, csak most már több feltételt szabok a munkák előtt. Most egy kisebb szerepem volt Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjében, ami után megint sok felkérést kaptam. Az újságírók is ilyenkor jönnek, mintha az ember nem rendelkezne ugyanazzal a képességgel, mikor nem játszik. Így aztán nagyon meg kell válogatnom, hogy mit vállalok el, nehogy bekerüljek a mókuskerékbe, amiből aztán nem lehet kiszállni.

Az előadások és a forgatások mellett az egyszemélyes színházam, az Égi játszótársak előadásai karácsony előtt megduplázódnak, és egy újabb könyvet is írok. Lassan húsz éve kezdtem

el dolgozni egy hangoskönyvön, amin aztán elakadtam, majd amikor újra elővettem, rájöttem, hogy az anyag kinőtte a kereteit, mivel nemcsak szöveg, hanem zene, hang, kép és

báb is, így inkább egy animációs filmnek felel meg. Ha összejön a projekt, M. Tóth Géza animációsfilm-rendezővel együtt valósítjuk majd meg... Vegyen drazsét, és van itt sós keksz is.

A Hogyan lettem senki? című könyvem a születésemtől, 1927-től 1990-ig dolgozta fel az életemet, annak alapján írom tovább, és Mondja, Marha, mért oly bús a munkacíme – most elégedjen meg ennyivel, a többi meglepetés. Mondanom sem kell, hatalmas munka, az interneten is rengeteget kell kutatnom, ami nálam sokkal több időt vesz igénybe, mint egy hozzáértőnél. És nagyon kell ismernem a mai fiatalok gondolkodását, zenei ízlését.

Ehhez honnan szerez muníciót?

Egy ideje nálam jóval fiatalabbak vesznek körül, talán a legidősebb barátnőm hatvanéves, a legfiatalabb korosztállyal a színházban és az egyetemen is találkozom. De hát Shakespeare

korában sem éltem, mégis sikerült Angliai Erzsébetet eljátszani – ha sikerült. Járok koncertekre, nemrég láttam Pásztor Annát és Péterfy Borit, de ismerem az Ocho Machót, a Halott Pénzt meg a Majkát is.

Igen, mondom, hogy képben vagyok. Az előző könyvemből készült színházi estemben is szerepeltek Quimby- és Kimnowak-dalok, és ha jól emlékszem, Kispál és a Borz is... Maga most csodálkozik. Mert a társadalmunk vagy infantilizálja, vagy bigottnak tartja azokat, akik még látták a világháborút. A művészethez elengedhetetlen a kíváncsiság. Mindig izgatott

az újszerű, érdekeltek az avantgárd előadások. A ’70-es években megfordultam olyan illegális lakásszínházban, ami előtt rendőrkocsi állt az utcán. Egyszer be is hívtak egy ellenőrző

bizottságba, hogy mit kerestem ott. Mit? A művészetet!

Nem hiszem, hogy renitens lettem volna, inkább apám szigora ellen lázadtam. Ő író volt, és művelődéstörténész, igazi polihisztor, én pedig még csak rossz tanuló sem voltam – mindenből

megbuktam; a gyerekkoromhoz emiatt sok tréfás és fájdalmas történet kötődik. Utólag egyre jobban úgy érzem, hogy apámnak igaza volt: alapjában véve mindennek, amit most hiányolok magamban, az az oka, hogy nem tanultam.

Nem, köszönöm, utóbbit még nem kaptam meg, de remélem, a 100. születésnapomra meglepnek vele. Mi hiányzik? A számítógép és az okostelefon kezeléséhez szükséges nagyobb

tudás, az idegen nyelvek ismerete, a matematikai, fizikai készség – ezeket sajnos nem pótolják a kitüntetések... Nem drazsé ez, hanem keksz. Egyen maga is.

(...)

Interjú: Patakfalvi Dóra, Fotó: Mihály Zoltán