Varró Dániel az Apakontextus podcastban – „Jobb apukának éreztem magam, amikor kisebbek voltak”

Mi történik, amikor a gyerekeink egyszer csak már nem nevetnek a vicceinken, és nem avatnak be minden titkukba? Az Apakontextus podcast legújabb epizódjában Varró Dániel költő mesél a kamaszkor kihívásairól, az apjától örökölt mintákról és arról, miért éppen azzal a fiával a legtürelmetlenebb, aki a legjobban hasonlít rá.

Hogyan lehet jó apának maradni, amikor a korábban bevált módszerek már nem működnek? Miért olyan nehéz beszélgetni a saját apánkkal az érzelmeinkről? És vajon mit őrzünk meg a gyerekkorunkból akkor is, ha megfogadtuk, hogy mi mindent másképp csinálunk majd? Nyáry Krisztián ezúttal Varró Dániellel, három fiú édesapjával beszélget az ELLE Apakontextus podcastjában az apaság örömeiről, bizonytalanságairól és a kamasz gyerekekkel való kapcsolatról.

Amit az apánktól hozunk...

Varró Dániel édesapja jogász volt, imádta a focit, rengeteget játszott a fiával, és mindenre volt egy vicce. A gombfociban azonban sosem hagyta nyerni, így amikor Dánielnek végre sikerült legyőznie, tudhatta, hogy valóban megérdemelte a győzelmet.

Szülei tizenkét éves korában elváltak, ő pedig már akkor elhatározta, hogy ha egyszer családja lesz, nem akarja elhagyni a gyerekeit. Ma mégis gyakran azon kapja magát, hogy ugyanazokat a vicceket meséli a fiainak, mint egykor az apja neki, sőt néha azok a mondatok is kicsúsznak a száján, amelyeket gyerekként kifejezetten utált.

Édesapjával ma is tartják a kapcsolatot, de leginkább a fociról tudnak beszélgetni. Az ölelés és az érzelmek kimutatása nem volt természetes a családjukban, ezt neki már a saját gyerekei mellett kellett megtanulnia.

A kamaszokhoz már nem elég egy jó mese

Varró Dániel három fia közül kettő már kamasz, és a költő bevallja, sokkal magabiztosabbnak érezte magát apaként, amikor a gyerekei még kicsik voltak. Akkor a közös játék, a mesélés és a humor szinte minden helyzetben segített. Ma viszont már egy egyszerű reggeli ébresztésből is konfliktus lehet.

Vajon egy síró háromévest nehezebb megnyugtatni, vagy kitalálni, mit szeretne egy hallgatag tizenöt éves? Varró Dániel szerint a válasz egyértelmű: a kisgyerek előbb-utóbb elmondja, mire van szüksége, a kamasz viszont sokszor még beszélni sem akar róla. A családban ráadásul ő a megengedőbb szülő, míg felesége a szigorúbb, következetesebb fél. Úgy véli, hogy a jó zsaru szerepe kényelmesebb, de nem feltétlenül igazságos, hiszen a nehezebb döntések gyakran a feleségére maradnak.

Hiányzik neki a kisgyerekkor

A beszélgetés egyik legszemélyesebb felismerése, hogy Varró Dániel éppen azzal a fiával a legtürelmetlenebb, akiben leginkább saját magát látja. Nem tudja pontosan, miért van ez így, de igyekszik tudatosan figyelni rá.

A kamaszkor számára azért is nehéz, mert el kell fogadnia, hogy már nem ő a gyerekei világának közepe. Hiányzik neki az az időszak, amikor még együtt játszottak és meséltek, de nem szeretné a fiait azzal terhelni, hogy folyton a kisgyerekkorukat sírja vissza. Abban viszont bízik, hogy a bizalmukat sikerült megőriznie. A fiúk személyes ügyekkel, olykor még a szerelmeikkel kapcsolatban is fordulnak hozzá. Hogy harminc év múlva milyen apaként emlékeznek majd rá, azt nem tudhatja, de reméli, kedves, megértő és játékos apának tartják majd.

A teljes beszélgetést itt találod: