Interjú egy önkéntessel, a harmadik világból
Mesélj egy kicsit magadról. Ki az a Balu Ertl?
Szerintem nem vagyok egyedül azzal, hogy valahányszor egy weboldalon újonnan regisztrálok, több perces fejtörést okoz a bemutatkozó szöveg mezőjének kitöltése. Nekem Twitteren például ezt sikerült: „Egy onlájnos srác, aki felállt a monitortól és elment Ázsiába szegényeknek számítógépezést tanítani”.
Miről szól pontosan a program, amiben részt veszel?
Sokaknak az önkéntesség fogalma koszt-kvártélyért végzett ingyenmunkára korlátozódik. Ők lepődnének meg a legjobban, hogy mennyi többletet, élettapasztalatot, személyes fejlődést, nyelvtudást, tréninget, karrierlehetőséget, barátságot, akár szerelmet, és persze rengeteg világlátást profitálhat belőle a résztvevő. Magyar érdeklődők részére is rengeteg önkénteskedési lehetőség érhető el világszerte, én a DRH Norway intézet 2,5 éves programját választottam. Az első évet Norvégiában töltöttük, ahol a pazarló skandináv jólét miatt a használtruha begyűjtés jól menő üzlet: egy társszervezetünknél dolgozva fél év alatt kitermeltük a hátralévő két év összes költségét. A következő fél évben egy bentlakásos iskolában folyó tanulmányaink a nagyvilág aktuális helyzetéről szóltak, a sikeres felkészülést és a három hónap zsebpénz-gyűjtést követően kezdődött maga az utazás. Egy tetszőlegesen megtervezett útvonalon három hónap alatt kell eljutni a célországba, ami az én esetemben India volt.
Miért három hónap utazás, nem pedig közvetlen repülőút egy nap alatt?
Az eddigi tapasztalatok szerint a túl hirtelen megérkezés csak tovább erősíti a kulturális különbségek sokkhatását, sokan ezt nehezen viselték, így viszont finomabb az átmenet. Így belefért némi turistáskodás Malajziában és Thaiföldön, és korábban sose gondoltam volna, hogy valaha utazom az egy hétig tartó Transzszibériai expresszen, de a Moszkva-Peking távot a fagyos pusztán és a mongol sivatagon keresztül vonatoztuk végig.
Norvégia
Látkép a Transzszibériai expresszről
Érkezés Shanghaiba
Mi jár egy huszonéves fiú fejében, amikor elhatározza, hogy márpedig ő önkéntes lesz? Hosszasan érlelődött ez benned, vagy egyszer csak eldöntötted, hogy felhúzod a hétmérföldes csizmát és világgá mész?
Ilyen időtartamú elköteleződésről még a forróbb fejűek is kétszer meggondolják, mielőtt aláírják a szerződést.
Volt olyan személy, életút, esetleg film, bármilyen példa, amely inspirált téged az elindulásban?
Természetesen az elején nekem is kellett némi kezdőlökés: két évvel ezelőtt döntési helyzetbe kerültem a szakmai pályafutásomat illetően. Bár valószínűleg nem okozott volna nehézséget új helyet találni, de még előtte elgondolkoztam. Valóban egy másik cég másik klimatizált irodájában, másik monitoron futó másik számokat akarom bámulni? Baráti beszélgetések visszatérő témája kortárs kollégákkal, hogy valóban ezt jelenti „jól élni”? MacBook az asztalon, iPhone a zsebben, literszámra folyik napközben a kávé, éjjel a sör, hó elején jön a kellemes fizu, esszük Anyu főztjét otthon? Divatos manapság az online szakma, ahogy a reklámosoké volt tíz éve, de vajon meddig tart a startup-hájp ragyogása?
Ilyesmiken töprengve sodort elém a sors statisztikákat a világ internet-ellátottságáról. Tortadiagram nem sújtott még úgy le, mikor rádöbbentem, hogy mindaz, amin nap, mint nap dolgozunk, amiről puccos konferenciákon fecsegünk, csak a Föld lakosságának ötödét, legoptimistább becslések szerint is csak legfeljebb a negyedét érik el.
Az, hogy az ember teljesen egyedül nekivágjon egy több hónapos utazásnak, elég alapos felkészülést igényel. Te hogyan készültél?
Egy globális non-profit szervezet ernyője alatt dolgozunk, bármely kontinensre utazunk, már ott vannak a munkatársaink, akikkel együttműködünk, ők segítenek a helyi ügyekben is eligazodni.
Pontosan mivel foglalkozol most?
India elmaradott vidékén leendő elemi iskolai tanítónőknek és képzetlen falusi lányoknak igyekszem feltárni a számítógép és az internet csodáját. (A Humana non-profit világszervezet és a Dell számítógépgyártó CSR-projektjének keretén belül.) Azért nekik, mert a nők nagyobb eséllyel osztják tovább tudásukat a családjuknak: ha lányokat tanítunk, és megértik, mi mindenre használható egy számítógép, nagyobb eséllyel lesz a családnak közös számítógépe. Más szempont, hogy az igazgatónő (aki az egyetlen női vezető a tucatnyi iskolánk közül) félti a drága gépeket, attól tart, hogy a fiúk beengedése esetleg éjjel betöréshez vezetne. Hogy ez mennyire valós veszély, nem tudom, de bizonyára elmond valamit a nemi ellentétekről.
Melyik volt a legnehezebb pillanat az utazás során?
Az első hetek Indiában még úgy is lesokkolnak, hogy előtte három hónapon keresztül más ázsiai országok szegénységét is megtapasztaltuk. India egyes részein nem csak egyszerűen fizikailag nélkülöznek, hanem az emberek lelki világa szegény, érzelmi fejlettsége elmaradott. Minden más körülményt, a lyukvécét, az agyonfűszerezett ételeket, az ész nélküli tülkölést az utakon, vagy az azonos nemű emberek állandó érintés-kényszerét meg lehet szokni, vagy lehet ellene védekezni. A hindu vallás ugyanis tiltja az ellentétes neműek nyilvános érintkezését (a modernizálódó/nyugatiasodó fővárosban ritkán, de már látni kivételeket, de itt vidéken még erősen tartják magukat az évszázados szokások), ezért az emberi lény természetes igényét az érintés iránt egymáson élik ki. Az emberi kapcsolatok abszurditásának elfogadása számomra a legnehezebb jelenleg.
Jó szó ez: lesokkolt. De pontosan mi a legmeghökkentőbb?
Ha nem is távol a fővárostól, de vidéken élek, viszont az indiai társadalom már-már a kínaihoz mérhetően szélsőséges társadalmi egyenlőtlenségekkel küzd, ez a mindennapi életben is tisztán megmutatkozik. Az általános érzelmi műveltség hiányában a hatalom semmibeveszi a választópolgárok legalapvetőbb igényeit is, ezért a közszolgáltatások, mint a vasúti közlekedés, közúti forgalom, közművek elképesztően alacsony színvonalúak, de fizetni persze kell értük. A háztartások ezért igyekeznek önellátóak lenni: minden épület tetején víztartályokba pumpálják fel a tartalékot reggelente, amikor pár óráig működik a vízvezeték. Az áram viharok idején mindig, de általában jó időben is kétnaponta elmegy órákra, az egész környéken.
Öröm az ürömben? Van kedvenc történeted?
A délelőtti tanítás végeztével, miután a diákjaink hazamennek, bejöhetnek a falusi gyerekek is a számítógépterembe, ahol külön tanfolyamot tartunk nekik kezdő szinten. Tegnap az egyikőjük szólt, hogy nem fér el az egerező jobb keze a mellette ülő 8-10 éves kislány baljától. Megkértem a kislányt, hogy tegye le bal kezét, de tíz perc múlva újra fent volt: önkéntelenül is szinte magához ölelte a laptopot, miközben a billentyűzetre hajolva igyekezett gépelni a feladatot. Életükben nem mertek még álmodni sem ilyesmiről, óriási szó ez nekik.
Maradnál hosszútávon?
Ez idő alatt sok hasznos leckét megtanultam az életről és emberekről, az egyik, hogy ahogy személyiségünk és a körülmények változnak, mindig mást akarunk, mint ami van. Annak idején az irodaház üvegfalán kibámulva elvágyódtam, messze el. Két év távollét után pedig néha azon kapom magam, hogy a jól bejáratott metró-meló-szunya megszokottsága hiányzik. Ezt észben tartva már csínyján bánok a jövőbeli elvárásokkal. Bár sokan faggatnak a hosszútávú tervekről, ami érthető is a mai huszon-harmincasok általános bizonytalanságát tekintve, de én még mindig azt mondom, hogy mindennek eljön egyszer az ideje. Egyszer az csúszott ki a számon Twitteren, hogy „Délelőtt webet tanítani, délután webet programozni, hétvégén kertészkedni. Minden nap, és sose unnám meg. #mostezazálmom”. Ez még azóta is áll.
Mit adnál útravalóul egy külföldre készülő fiatalnak?
Az általad megtekinteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek az Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartoznak, és a kiskorúakra káros hatással lehetnek. Ha szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot!