A tökéletes anyák mítosza leomlóban van

Regények, filmek és sorozatok egész sora készült a közelmúltban, amelyek mind az anyaság sötétebb dimenziójában merülnek el. Utánajártunk, miért is annyira felszabadító az anyáknak ez az új szemlélete.

Az anyaság témája köré épülő fikciós irodalom a fénykorát éli, ám az újdonság az, hogy most az anyaság sötét oldalának feltárása uralja az irodalmi és audiovizuális kínálatot. Az anyai lét alternatív látásmódjának miértje talán abban rejlik, hogy egy olyan érában, amikor az elszigeteltség és a kapcsolatok hiánya még mindig meghatározó része a mindennapoknak, a sötétség néha felülkerekedik a világosságon.

Maggie Gyllenhaal első rendezése, Az elveszett lány főhősének sikerül feltérképeznie az idealizált anya és annak ellenséges véglete közötti szürke zónát, míg Claire Vaye Watkins regénye, az I Love You But I’ve Chosen Darkness (Szeretlek, de a sötétséget választottam) azt a témát járja körbe, hogy a középszerűség miért megbocsáthatatlan a nők, különösen az anyák esetében, és mer beszélni a tökéletlen anyákról, akik még azt a bűnt is elkövetik, amit a társadalom képtelen elnézni egy anyának: a gyermeke elhagyását. A fiktív képzeletvilágban azonban ezek az anyák sem szörnyként jelennek meg, ily módon emlékeztetve mindenkit arra a tényre, amiről gyakran megfeledkezünk: hogy az anyák is csak emberek.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Binnacle Books (@binnaclebooks) által megosztott bejegyzés

Amikor Maggie Gyllenhaal elolvasta a filmje alapjául szolgáló Elena Ferrante-regényt, a Nő a sötétben-t, először azt gondolta, hogy a szereplői valóban elveszettek. Hamarosan azonban elismerte, hogy úgy érzi, van valami közös benne és a „rossz anyában”. „Lehet, hogy én is el vagyok cseszve, vagy ez olyasmi, amit sokan érzünk, és amiről nem beszélünk? Végső soron ez egyszerre nyugtalanító és megnyugtató, mert ha valaki megírta, az azt jelenti, hogy nem vagyunk egyedül a rémületeinkkel és szorongásainkkal, és a másik végletben az örömünk és a szeretetünk intenzitásával sem” – fogalmazott a New York Timesnak adott interjújában.

Maggie Gyllenhaallal készült interjúnkat ide kattintva olvashatod el! 

Fikció segítségével ábrázolni a valóságot

A spanyol írónő, Esther Vivas, a Mamá Desobediente (Engedetlen anya) című regény szerzője szintén ezt az eddig rejtett tükörképet dicséri, amellyel sokan azonosulni tudunk. „Fontos, hogy az a társadalmi és kulturális konstrukció, miszerint csak egyféle anya létezik, az önfeláldozó és önzetlen anya, a szupernő, aki mindennel foglalkozik, kezd megroppanni. Ideje szakítani ezzel az elképzeléssel, és a fikcióból kiindulva elkezdeni ábrázolni a valódi anyaságot, annak minden fényességével és főleg árnyékával együtt, megmutatva az anyaság keserű és rejtett arcát – ami azt is jelenti, hogy kudarcot vallunk és nem érünk el mindent. Nehéz anyának lenni ebben az anyasággal és gyermekkorral szemben ellenséges társadalomban, ezért fontos, hogy a fikció ezt a valódi anyaságot ábrázolja, hogy a nők kibékülhessenek az anyai tapasztalattal, és ne generáljanak hamis elvárásokat az anyasággal kapcsolatban. Pozitív, hogy megtörjük a tökéletes anyaság mítoszát” – magyarázza.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Esther Vivas (@esthervivasesteve) által megosztott bejegyzés

A maga részéről Javier Parra, a La Madre Terrible (A szörnyű anya) című kötet szerzője is rámutat annak fontosságára, hogy az anyák magasztalásának vége a mentális egészségre való reflektálással jár. „A könyvben szó esik A Babadook című filmről, melynek főszereplője egy gyászoló nő, valamint az Örökség című filmről is, amely szintén kapcsolódik a mentális egészség témájához. Érdekesnek találom, hogy az anya vagy a ’szörnyű nő’ archetípusát, most másképp látjuk. Végre normalizálódott, hogy a nőket mindenféleképpen lehet ábrázolni a képernyőn. Ez egyfajta demokratizálódást feltételez az archetípusok és a karakterek jellemzői tekintetében” – fejti ki a szerző.

Anyaság, mint a szabadság ellensége

A Rossz szomszédok című filmben Rose Byrne azt kiabálja partnerének, mielőtt elmegy egy buliba: „Én is lehetek olyan felelőtlen, mint te”, míg a Szeretlek, de a sötétséget választottam című regény így kezdődik: „Úgy akartam viselkedni, mint egy férfi, egy kicsit rosszul.” Vajon helyes-e, hogy azok az anyák, akik helyet követelnek maguknak, ragaszkodnak a férfiakhoz való hasonlítgatáshoz, vagy ez is egy újabb jele annak, hogy az anyaság gondolatát képzeletben egy börtönhöz társítjuk, amelyben a gondoskodás kizárólag a nőkre hárul?

„A mi társadalmunkban megszilárdult az az elképzelés, hogy vagy anya, vagy szabad vagy. Az anyaság elveszi a szabadságodat, miközben a szabadságot a férfiak annyira tökélyre fejlesztették, hogy nem vesznek már részt a gondozás intézményében. Ez azonban veszélyes nézőpont, mert fel kell ismernünk a gondoskodás, a függőség és az emberi kiszolgáltatottság fontosságát. Ebben az értelemben úgy gondolom, hogy az anyaságot a férfiak, a nők és általában a társadalom felelősségeként kell elismerni... Nem tartom pozitívnak, hogy megszilárdult az az elképzelés, miszerint az anyaságot a gondoskodásért való felelősségvállalásért cserébe választjuk. A szemléletváltás azt jelenti, hogy ebben a társadalomban a gondozást kell a középpontba helyezni.  Szakítanunk kell azzal az elképzeléssel, hogy a nők természetüknél fogva gondviselők, mert ez egy patriarchális megbízatás, amelynek véget kell vetni. Ehhez rá kell mutatni arra is, hogy a gondoskodás társadalmi és kollektív felelősségünk” – hívja fel a figyelmet Esther Vivas.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

The Lost Daughter (@thelostdaughterfilm) által megosztott bejegyzés

Az antihősanyák ezen áramlatában az a feltűnő, hogy a gyermekét elhagyó anyát a legkegyetlenebb gonosztevővel tesszük egyenrangúvá. Ha viszont egy apa teszi ugyanezt, az aligha említésre méltó. Amikor tehát a Peter Sarsgaard által alakított karakter Az elveszett lányban azt mondja a főszereplőnek, hogy „a figyelem a nagylelkűség legritkább és legtisztább formája”, akkor libabőrösek leszünk, ha elgondolkodunk azon, hogy az anyáktól teljes figyelmet követelünk a gyermekeiknek, a munkájuknak, az otthonuknak és a párjuknak, de önmaguknak soha. És ebben rejlik az igazi rémület: meghonosítottuk annak az anyának a figuráját, aki mindenkiért él, csak önmagáért nem.

Forrás: Elle