A gyász szomorú és komplikált. Ezek a nők széppé és valódivá teszik

A Fleabag, Dead To Me és a Russian Doll főszereplői a veszteség valódi arcát mutatják meg

A napokban bemutatott,The Farewell című film a halálról, és egy szerettünk elvesztésének feldolgozásáról szól. Mostanában egyre több sorozat központi témája a gyász. Hogy csak párat említsek, az amerikai Fleabag, a Dead To Me, vagy a Russian Doll. Mindegyik sorozatot nők készítették, nőkkel a főszerepben, olyan karakterekkel, akiket szeretek képernyőn látni: gyásszal és bánattal küzdő nők, akik különböző módon dolgozzák fel fájdalmaikat, csak úgy, mint a valódi emberek.

Christina Applegate és Linda Cardellini a Dead to Me sorozatban. / fotó: Netflix

A netflixes, Liz Feldman Dead To Me sorozatában mind a két főszereplő gyásszal küzd. Jen (Christina Applegate) az összeomlás szélére kerül férje halála után, majd megtudjuk, hogy Judy (Linda Cardellini) többszöri vetélésen van túl. Jen mérges és aggreszív, titokban a kocsijában engedi ki tomboló dühét, heavy metál hallgatása közben. Rengeteget sír, általában mogorva. Judy ezzel szemben optimista, könnyed személyiség, aki hazugságok hálójában és egy toxikus kapcsolatban találja magát. Mindkét nő vesztesége különböző, így a gyászuk is másképpen jelenik meg. A kettőjük között létvő ellentétek, és a káosz amit ez a feszültség megteremt, jelenti azt a húzóerőt, ami miatt a néző órákon át, megállás nélkül nézi az epizódokat egymás után. Az vesse rájuk az első követ, akivel még nem esett meg, hogy egy érzelemkitörés közben nem mondott semmi rosszat rossz időben, rossz helyen.

Feldman a Glamournak mondta el, hogyan találta ki a műsor alapötletét, és mennyire befolyásolta ez saját gyásza feldolgozásában, valamint a teherbeesési nehézségein. „Ez a sorozat két nőrő szól, akiket hatalmas veszteségek értek, de minden erejükkel az új, egymás között kialakuló barátságukra fókuszálnak. A történet személyes hagvételű. A sorozatban látható tények kitaláltak, de az érzések valódiak.“

Phoebe Waller-Bridge a Fleabagban. / fotó: BBC One

A Dead To Me annak ellenére, hogy sötét komédia, a legapróbb részletekig különbözik műfaji testvéreitől, a Fleabagtől (Készítője: Phoebe Waller-Bridge) és a Russian Dolltól (Készítők: Leslye Headland, Natasha Lyonne és Amy Poehler), ami szintén szerethető, gyászoló női karaktereket jelenít meg. A Fleabag első évadában a közönség Fleabag azon életszakaszát követheti végig, amiben gyásza elől próbál menekülni. Idő közben kiderül, hogy a két legfontosabb embert veszítette el az életében: az édesanyját és a legjobb barátját. Valódi érzelemeiről humorral és alkalmi szexszel próbálja elterelni figyelmét. Gyakran a kamerába nézve mondja ki legmélyebb gondolatait, amik hallatán sokszor könnyekig nevetünk, de felmerül a kérdés: vajon Fleabag tényleg jól van?

Az epizódok során rendszeresen emlékeztet minket, hogy a fájdalom, az űr, amit két szerette hagyott maga után, talán sosem múlik el teljesen. Az elfojtás érthető és valódi, főleg, amikor egy pillanatra feltörnek a felszínre érzelmei, majd azzal a lendülettel megpróbálja őket újra mélyre elnyomni. 

Fleabag hasonló karakter, mint a Russian Doll című, szintén netflixes sorozatból megismert Nadia, aki próbál nem tudomást venni a gyászról, amit édesanyja halála után érez, az álarc, ami mögött elbújik, valójában az a viselkedés, ami előrébb viszi a cselekményt. Kendőzetlenűl őszinte és faragatlan modora azonnal elvarázsolja a nézőt, még akkor is, ha egyértelműen tudjuk, hogy valamit nagyon mélyen rejteget. A legjobb pillanatok az egész sorozatban, mikor fiatalabb énjével az öregedés és a halál ellen küzd. Nadiának atomjaira kellett esnie ahhoz, hogy teljes valójában visszatérhessen az életbe, mindezt végignézni pedig a néző számára katartikus élményt jelent.

Natasha Lyonne a Russian Dollban. / fotó: Netflix.

A Facebook posztban, ahol Elizabeth Gilbert író bejelentette, hogy társa rákkal küzd, ezt írta: „A halál - vagy annak kilátása - félresöpör az útból mindent, ami nem valóságos.“ Ez az, amit ezek a női karakterek bemutattak a saját történetükben. Mi pedig követjük őket, ahogyan próbálják megúszni a fájdalmas pillanatokat, majd végig nézzük a legdurvább érzelemkitöréseiket is, ahogyan a veszteséget kezelik. Végül, mindannyian képesek abbahagyni a színlelést és megmutatni, mi is zajlik valójában mélyen a lelkükben.

Nem mondanám, hogy ezeket a karaktereket fájdalomban és veszteségek között, szenvedve látni a legjobb. Szerintem ugyanannyira fontos bemutatni a nők ezen oldalát, mint hogy örülni lássuk őket. Ezeket a karaktereket azonban nem tudom kiverni a fejemből. Üdítő nézni őket, miközben viccelődnek, dühöngenek, lelki traumával küzdenek. Olyan főszereplők, akikért drukkolni akarok, még a legnagyobb bizonytalanságuk ellenére is.