Kirgizisztán – Közép-Ázsia utolsó titka

Alig van már érintetlen, felfedezetlen része a világnak. Azok a helyek pedig még ritkábbak, amelyek nemcsak hogy biztonságosak, de szeretettel is fogadják az utazót. Kirgizisztán ilyen ország. Az ember alig hisz a szemének, olyan szép ez a vidék. Ismerd meg Kirgizisztán egy kirgiz lány megható történetén keresztül.

Friss levegő és csönd, lenyűgöző tájak, kedves és elégedett emberek. Szelíd vadlovak és könnyed, egyértelmű kapcsolódás mindennel, ami körülvesz. Ezeket láttam és éreztem akkor, amikor először jártam Kirgizisztánban. Miközben útjait és tájait, falvait és városait jártam, végig az volt az érzésem, mintha hazaérkeztem volna. Otthonosság és jóleső nyugalom vett körül. 

Ősi, szeretetteljes kapcsolódás 

A legszebb élmény az első utam során mégis annak felfedezése volt, ahogyan a helyiek a különböző állatokkal, a lovakkal, a madarakkal és kutyákkal bánnak. A természettel és a háziállataikkal való kapcsolatot olyan mélynek és szorosnak láttam Kirgizisztán falvaiban, mint korábban sehol máshol. Ősi, egymást segítő, egyértelmű kapcsolódást éreztem, ami mintha egy másik korszakát mutatta volna meg a világnak. Egy olyan időszakot, amikor az ember közelebb és nagyobb harmóniában élt a természettel. 

MESÉBE ILLŐ TÖRTÉNET 

Amikor eldöntöttem, hogy lesz egy nyaram, amit Közép-Ázsia felfedezésének szentelek, még nem tudtam pontosan, az "isztán" országok közül melyikbe jutok el, és melyik lesz az, amelyikbe többször is visszatérek. Amikor először megérkeztem a Kirgizisztánnal szomszédos Üzbegisztánba, és ott elmerültem az ország ősi városainak történeteiben, azt gondoltam, ennél szebbet és lenyűgözőbbet nem fogok látni. Nyitottan és kíváncsian indultam tovább egy éjszakai vonattal Kirgizisztán határa felé. Az első kirgiz ismeretséget egy tóparti jurtatábornak köszönhetem. Zhanara egy mesébe illő, Budapesthez kapcsolódó történettel lepett meg rögtön az első beszélgetésünkkor. Amikor megtudta, hogy magyar vagyok, a saját családi legendáriumából választott nekem mesélnivalót. Egy jurta mellett beszélgettünk a szabad ég alatt. Megtudtam, hogy a nagyapja harcolt a második világháborúban és eljutott Budapestre is.

Amikor meglátta a várost, és benne azt, hogyan szeli ketté a Duna, eldöntötte, ha megússza ép bőrrel, a gyerekeit arról a folyóról fogja elnevezni – ez volt a legszebb látvány, amit addigi életében látott.

Miután épségben hazaért, egy fia és egy lánya született. A fiát Dunai-nak, a lányát pedig Dariának (a folyó kirgiz nyelven) nevezte el.

MAJDNEM BUDAPEST 

Zhanaráról hamarosan az is kiderült, hogy ő a jurtatábor tulajdonosa. Tovább beszélgettünk. Kiderült, valamikor ő maga is Budapestre készült, de egy váratlan hír miatt Kirgizisztánban kellett maradnia. „Gyerekkorom óta arról álmodoztam, hogy egy napon majd Európában tanulhatok. Komoly küzdelem után végül elnyertem egy ösztöndíjat egy budapesti egyetemre. Már csak a repülőjegyeket kellett volna megvennünk, a pesti lakás is megvolt, amikor azzal kellett szembesülnünk, hogy édesanyám súlyos beteg: daganatot diagnosztizáltak nála. Ettől a pillanattól kezdve minden megváltozott. A tanulás helyett az lett a legfontosabb célom, hogy megpróbáljam megmenteni az édesanyám életét. Tizennyolc éves voltam, amikor elveszítettem őt. Anyu a diagnózis közlése után hét hónapot élt mindössze. A halála után mély depresszióba estem. Képtelen voltam a továbbtanulásra gondolni. A családi vállalkozásunkat – a jurtatábort – az édesanyám építette fel, tőle örököltem. A testvéreim támogatása nélkül viszont nem tudtam volna elindulni azon az úton, amit úgy érzek, egyértelműen az édesanyám jelölt ki nekem.”

A KIRGIZ NŐK ÖRÖKSÉGE 

Zhanarának rendkívül fontosak a gyökerei és az identitása.

A kirgizségem a hagyományokban és a generációról generációra átadott értékekben gyökerezik. A kirgiz nőknek minden korban kitartónak kellett lenniük, mindig erővel és bölcsességgel kellett megküzdeniük az élet nehézségeivel

– meséli, amikor arról kérdezem, honnan jött az az erő, amivel a legnagyobb gyászból, édesanyja elvesztése után kitartóan tovább tudott építkezni. „Az édesanyám hihetetlenül erős nő volt. Mindenét a családjára, a vállalkozás felépítésére és a gyerekei biztonságára áldozta – mindig minket helyezett előtérbe. Közben azonban gyakran megfeledkezett önmagáról. Az élete során megtanított minket kitartónak lenni és keményen dolgozni. A legfontosabb, amit a halála után értettem meg, az az önmagunkról való gondoskodás jelentősége. Rájöttem, hogy egyáltalán nem önzés, ha az ember figyel a saját testi-lelki egészségére. Épp ellenkezőleg, az egészség a legnagyobb ajándékok egyike, amit azoknak adhatunk, akik szeretnek minket. Számomra ma már az az egyik legfontosabb, hogy a szeretteim vigyázzanak magukra. Fontos lett az is, amit az őseink képviseltek: a család és az emberi kapcsolatok mindig előbbre valók az anyagi javaknál. Híresek vagyunk vendégszeretetünkről is – nyitott szívvel fogadjuk a hozzánk érkezőket.”

Ezt jómagam is megtapasztaltam, Zhanara később az esküvőjére és a lakodalmába is meghívott.  „Tizenhat éves voltam, amikor megismertem a férjem, ugyanabban az étteremben dolgoztunk pincérként. Ő azonnal belém szeretett, mire azt mondtam: »Soha nem fogok hozzád menni.« Ahogy mondani szokták, soha ne mondd, hogy soha. Öt éven át kitartott mellettem, mindig betartotta az ígéreteit, ott volt a legnehezebb pillanatokban, támogatott, és persze mindvégig őszintén szeretett.

Mondhatom, hogy kölcsönösen segítettük egymást a legnehezebb időszakokban. Úgy érzem, együtt növünk fel, és életünk legszebb éveit éljük.

A TENGERKÉNT LÉLEGZŐ TÓ 

Zhanara jurtatábora közvetlenül az Isszik-Köl partján áll. Ez a tó a világ második legnagyobb magashegyi tava. Sosem fagy be – innen a neve is, az Isszik-Köl „meleg tavat” jelent. Mögötte havas hegycsúcsok magasodnak, a látogatót valószerűtlen szépség öleli körbe. „Idegenek jönnek, de barátként távoznak” – meséli Zhanara a tó partján. – „Volt, aki itt talált vissza önmagához, más itt sírt először éveken át tartó csend után.” A tónak a legenda szerint gyógyító ereje van, vize meglepő módon se nem édes, se nem sós. „Tengeri tónak” is hívják, amire van tudományos magyarázat is. Az Isszik-Köl endorheikus vagyis „lefolyástalan” tó. Mivel nincs belőle kifolyás, a vízben oldott ásványianyagok, vagyis a sók felhalmozódtak benne az évszázadok során, ezért sem tud befagyni soha. A tó a jurtatábortól pár percnyi sétára fekszik és különleges rezgése van. Tavaly augusztusi végi ottlétemkor már csípősen hűvös volt a víz, jól esett minden reggel megmártózni benne. 

SZOVJET ÖRÖKSÉGBŐL ÚJJÁSZÜLETŐ FŐVÁROS 

Az országnak komoly szovjet öröksége van, a fővárost először egy marsutkából (megosztott iránytaxi - A szerk.) fedezem fel. Széles sugárutakon hasítunk, bámulok kifelé a minibuszból. Fák árnyékában megbúvó teaházakat és óriási épületeket látok, egy letűnt kor építészetének emlékei mellett pedig egy meglepően modern, friss és vibráló város képe bontakozik ki az ablaküveg mögül. Az autóból is lenyűgöző a látvány: a távolban a hófödte Ala-Too hegylánc magasodik. Zhanara ritkán jár Biskekbe, mert inkább a vidéket szereti – a csendet és a lassúságot.

A város néha elfelejti, hogy mi a fontos igazán.

Én sem sokat időzök a városban, a rendelkezésemre álló időben inkább az ország természeti kincseit és a nomád közösségeket szeretném megismerni. Szóba kerül közöttünk az ország jövője. Arról beszélgetünk, hogy mit hozhat, ha az új tájakra éhező utazóközönség hirtelen rákap erre a még érintetlen vidékre. Zhanara óvatos optimizmussal tekint a turizmus fejlődésére. „Nem szeretném, hogy Kirgizisztán valaha a tömegturizmus áldozatává váljon. A mi értékünk a csend, a nyitott szív és a tiszta természet. Aki ide jön, annak meg kell érkeznie – nem csak fizikailag.” 

NAGY ÁLMOK EGY KIS KIRGIZ FALUBAN 

Amikor arról kérdezem, hogy mit köszönhet a jurtatábornak és az ott megismert vendégeknek, Zhanara egy történettel válaszol. „Tizenhét éves voltam és még iskolába jártam, amikor egy Franciaországból származó, de Dubajban élő család érkezett hozzánk vendégségbe. Ahogy nálunk szokás, szívélyesen fogadtuk őket. Közösen ettünk, nagyokat beszélgettünk. Meséltem nekik arról, hogy szeretnék külföldön tanulni. Sara, a család anyukája nagyon meglepődött, amikor meghallotta, hogy egy fiatal lány, egy távoli kirgiz faluból ilyen nagy álmokat dédelget. Azt mondta, saját fiatalkori önmagát látja bennem abból az időszakából, amikor egyedül költözött külföldre. Felajánlotta, elvisz magukkal Dubajba, hogy lássam, milyen a világ, és hogy elhiggyem, képes vagyok megvalósítani az álmaimat. Az a tíz nap, amit Dubajban töltöttem, életem egyik legkülönlegesebb élménye volt. Akkor ültem először repülőn, akkor láttam először igazi nagyvárost, és akkor találkoztam először különböző kultúrákból érkező emberekkel. Sara családja pedig olyan szeretettel és megértéssel fordult felém, mintha magam is a család tagja lennék.” Elgondolkodom azon, hogy pont ugyanígy érzek azóta, hogy vendégként megérkeztem hozzá. Hívom anyámat is, mesélek és kérem, hogy ne aggódjon, messze vagyok, de olyan mintha otthon lennék. Zhanarát pedig meghívom Magyarországra, Budapestre a férjével együtt. Remélem, hamarosan újra találkozunk. 

További képeket a galériában láthatsz erről a csodás utazásról: