Az S-chair evolúciójától a brutalista hotel-álmokon át a fenntartható törekvésekig

A 2024. május 9-ét minden budapesti belsőépítész, designújságíró és lámparajongó pirosbetűs örömünnepként véste a naptárba, ugyanis Tom Dixon, a világhírű brit tervező (immár második alkalommal) röpke 24 órára Budapestre látogatott a Solinfo Lighting Studio megnyitója alkalmából, amelyben a főszerepet az általa tervezett termékek kapják.

Tom Dixon a 24 órából pedig húsz (aranyat érő) percet szentelt az ELLE Decoration magazin szerkesztőségének kérdéseire.

Fel tudnád idézni, melyik volt a legelső specifikus momentuma a tervezői karrierednek? 

Soha nem voltak tervezői ambícióim – ezt az egészet nem egy konkrét esemény vagy pillanat indította el, sokkal inkább organikusan alakult így. A design szcéna előtt a zeneiparban dolgoztam, zenészként stabil munkám és jövedelmem volt, az általam tervezett darabokat szórakozásból készítettem, nem különösebben foglalkoztatott a bevételi oldala. A terméktervezés egyik legnagyobb kihívása nem a forma megalkotása, hanem a tárgy értékesítése, azonban nálam sosem ez a komponens volt a húzóerő – talán ez különböztet meg igazán a többi designertől. Bár visszagondolva a változást az első eladásom hozta el (már nem emlékszem a vevő nevére), talán ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy hivatalosan is tervező lettem – elvégre valaki olyannyira értékeli és megbecsüli a munkásságomat, hogy hajlandó pénzt áldozni rá. Enélkül ez az egész csak egy hobbi, nem igaz? 

A zeneipar mely komponenseit tudtad a tervezői pályafutásodba, vállalkozásodba átemelni?

Annak idején mindenki együttesekben játszott Londonban – szerencsére a mi bandánk elég hamar befutott. Eleinte mi írtuk a zenéinket, mi készítettük el a posztereket, mi magunk vettük fel a számainkat – aztán végül leszerződtünk egy nagyobb lemezkiadóval, akik mindezt átvették tőlünk. De ez az egész (rendkívül összetett) procedúra megtanított leküzdeni a félelmeinket, például kiállni a színpadra és előadni, ismeretlen emberekkel, rajongókkal kommunikálni, és ami talán még fontosabb, hogyan lehet megélni a kreatív energiáinkból. Örülök, hogy végül így alakult, elvégre ezekre a gyakorlati tényezőkre nem készít fel (önmagában) egy művészeti intézmény. 

Melyik számodra a legkedvesebb terved – amelynél esetleg göröngyös út vezetett el a végső, letisztázott forma létrejöttéig? 

Van egy pár modell, amelyek az egész karrieremet hűségesen végigkísérik – ilyen például az S-szék története is, amelynek a prototípusát még a ’80-as években készítettem el a műhelyemben, újrahasznosított gumiból – azonban az anyag sajnos abszolút nem volt működőképes, így a termék sem volt eladásra alkalmas. Ezután módosítottam az anyagösszetételén, ami sikeresnek bizonyult – a szék tervét végül a Cappellini olasz gyártó vásárolta meg, és a Modern Művészetek Múzeumának gyűjteményébe is beválogatták. 

Ha egy izgalmas kollaborációs lehetőségre gondolsz – nem feltétlenül gyártói együttműködésre, sokkal inkább egy másik diszciplínára, amely még esetleg hiányzik a repertoárodból, mi lenne az? 

A budapesti túrám során elég sok szovjet időkből fennmaradt brutalista épületet csodáltam meg – álmaim projektje talán egy hotel megtervezése lenne, a látott épületek egyikében. Úgy látom, ezek a házak nem kapnak elég szeretetet, pedig monumentálisak és gyönyörűek, abszolút megérdemelnék a törődést. 

A hetvenes évek építészetének nagy rajongójaként én magam is sajnálattal konstatálom, mennyire elhanyagoltak (és sokszor gyűlöltek) ezek a modernista épületek – jelenleg sokkal inkább a neoklasszicista emlékeink rekonstruálására fókuszálnak. 

Épp ez az építészet szépsége – nem pusztán a szép formák létrehozására összpontosít, hanem kommunikál, elmagyarázza, miért szükséges valamit szeretni, értékelni és megőrizni, nem pedig újratervezni és elpusztítani. Pedig ez egy hihetetlenül fontos kulturális örökség, amelytől valamiért mégis meg akarnak szabadulni, míg a brutalista építészet formai minősége és anyaghasználata utánozhatatlan karakterrel bír. Sajnos az Egyesült Királyságban is többszáz ilyen ház pusztult el – szóval igen, ez egy kiemelten fontos terület, dolgozzunk együtt ezen a projekten! 

Volt más is, ami megfogott a magyar kultúrában, építészetben, designban – esetleg ismersz olyan hazai tervezőt, akit felkérnél egy közös kollekció létrehozására? 

Általában gyártókkal kollaborálok, így attól függ… Melyik magyar gyártót vagy lokális gyártási metódust javasolnád? 

Mindenképpen a porcelánkészítés és porcelánfestés tradícióját említeném – akár a Zsolnayt, akár a Herendit. Gondolkoztál már valaha egy porcelánból vagy akár kerámiából készült kollekción?

Abban a művészeti iskolában, ahol tanultam, fantasztikus kerámia tanszék működött – sajnos nem volt a legjobb intézmény, de ezt a szakot kimondottan szerettem. Egyelőre nincs sok tapasztalatom a kerámiakészítés terén, de mindig is vágytam a tudás elsajátítására – úgyhogy igen, abszolút! 

A 2000-es évek elején Frank O. Gehry fenomenális ékszerkollekciót tervezett a Tiffany & Co. vállalatnak – a sajátos építészeti stílusjegyeit hordható ezüstékszerekbe interpretálta. Vonzott valaha a divatszakma (és ennek kollaborációs lehetőségei)? 

Korábban voltak már divattal kapcsolatos tervezői együttműködéseim, például az Adidas és a Lacoste cipőmárkákkal – nagyon is nyitott vagyok az olyan kollaborációs lehetőségekre, ahol egy másik területen belül kamatoztathatom a tervezői képességeimet, valamint más anyaghasználatnak és kihívásoknak vagyok kitéve. A válaszom igen, kimondottan érdekesnek találom az ékszertervezés területét, de én nem csak ebben a műfajban gondolkoznék. Ott van a közlekedés, az elektronika, az infrastruktúra (például hidak, épületek, alagutak) tervezése – eddig egyetlen építészeti projektben vettem részt, de annyira elbűvölt minden apró részlete, hogy alig várom a következő hasonló lehetőséget. Designernek lenni épp ezért gyönyörű, minden nap más területen próbálhatjuk ki magunkat, más és más formanyelven kommunikálunk – ilyen lehet újságírónak is lenni, nem igaz? Elvégre te magad is arról írsz, amiről szeretnél, ami érdekel, ez teszi a munkádat érdekessé és izgalmassá. Visszatérve a kollaborációkra: nemrég az Ikeával karöltve részt vettünk a Chelsea Flower Show rendezvényen, amelyet a világ legnagyobb virágfesztiváljaként tartanak számon – a projekt megtervezése teljesen más gondolkodásmódot és design-megközelítést igényelt. Tehát az együttműködés minél váratlanabb, annál jobb!

Ha egyetlen ízig-vérig Tom Dixon terméket kellene említened, amely az utolsó apró porcikájáig a te ars poeticádat példázza, melyik lenne az? 

Egyetlen terméket? Nos, ez szinte lehetetlen! Talán a ’Hydro’ széket említeném – jelenleg még nincs értékesítési fázisban, de lassan egy teljes évtizede készül (mivel én nem az a tervező vagyok, aki leül egy tollal és papírral az asztalhoz, és azonnal elkészíti a Tökéletes Tervet). Tíz évvel ezelőtt a milánói designkiállításon az indusztriális design lehetőségeivel kísérleteztem – egy olyan fém szék lebegett a szemeim előtt, amelyet egyetlen géppel le lehet gyártani. Eleinte nem volt túl esztétikus a design, de segített megérteni a legfontosabb strukturális elemeket, megismerni az anyagot – később kaptam egy szponzorációs lehetőséget egy norvég alumíniumgyártó cégtől, akik segítettek létrehozni ezt a széket egy másik technológiával. Azt mondanám, hogy a végső formai kialakítást maga a gyártási metódus inspirálta, elvégre nem titok, mindig is érdekelt a tárgyak létrehozásának módszere és annak megértése, nem pusztán a termék esztétikai megjelenése. Ebben a székben minden benne van, amit tervezőként szeretek: elég dekoratív, mégsem „csak” dekorációs funkciót tölt be. Nem tartalmaz semmilyen kiegészítő esztétikai sallangot, csupán az alumíniumcsövek futurisztikus, letisztult összképe teszi látványossá a széket. Ráadásul a vonalvezetés miatt gyakorlatilag bármilyen korszakba beilleszthető, legyen az art deco, posztmodern vagy épp space age – anélkül, hogy tudatosan az akarna lenni – de abszolút időtlen, nem árulja el, hogy 2022-ben, 2024-ben vagy az 1960-as években készült. A prototípus egy aukción kelt el, de júniusban bemutatjuk a koppenhágai „Three Days of Design” kiállításon a legújabb – kommerciális – változatát is! 

Mit gondolsz, hogyan formálják a fenntartható törekvések a design és tárgykultúra alakulását? 

Egyértelműen ez a legfontosabb kérdés, amivel manapság a tervezők és gyártók foglalkoznak. Ha egy termék kellőképpen időtálló, és nem az aktuális trendeknek megfelelően jött létre, nagy eséllyel fennmarad. Az én íróasztalomat például a nagymamámtól örököltem, aki szintén egy antikvitásban vásárolta a bútort: ez azt jelenti, hogy az asztal immár nyolc generáción át öröklődik: nos, ekkor válsz igazán fenntarthatóvá tervezőként. Én kimondottan szerencsésnek érzem magam, amiért az általam megálmodott darabokat vintage üzletekben, bolhapiacokon vagy éppen aukciókon látom viszont – így tudom, hogy már legalább egy generációt túléltek a termékek, és tovább élnek újabb és újabb tulajdonosoknál, ahelyett, hogy megsemmisülnének, vagy akár újrahasznosítva új tárgyként kelnének életre.