300 éves fa és vörösréz kád teszi különlegessé ezt a villát

Van, ahol a luxust már a bejáratnál észrevesszük, és van, ahol csak lassan tárja fel magát. Ebben a villában az utóbbi történik. Először a napfény, a páratlan kilátás felé nyíló terek, a fa, a kő és a kézzel készült tárgyak természetessége ragadja magához a figyelmet. Aztán közelebb lépünk, és kiderül, hogy egy ajtó fája három évszázadot utazott idáig, a konyha zöld csempéi Firenzében készültek, a fürdő vörösréz kádja Indiából érkezett, a medence mélyzöld kövét pedig Brazíliában fejtették. 

Ez az ibizai villa nem egyszerűen szép: olyan, mint egy tárgyakból és anyagokból összeállított útinapló.

Ibizáról könnyű lenne fehér falakkal,  rusztikus fával és néhány gondosan elhelyezett mediterrán részlettel mesélni. A Natalia Miyar Atelier kialakította villa azonban jóval messzebbre merészkedik. Az épület kortárs, az enteriőr mégis oldott és rusztikus, körülötte fenyőkkel borított partvidék húzódik, bent pedig portugál azulejo, sárgaréz, vörösréz, bronz, rattan, kerámia, üveg és kő rétegződik egymásra. A tervezői koncepcióban a tulajdonosok utazásokból és különböző kultúrákból táplálkozó ízlése is fontos szerepet kapott.

A ház ezért nem akar egyetlen stílus definíciója lenni. Sokkal inkább egy lassan összeálló gyűjtemény, amiben minden helyiség újabb történetet nyit meg.

A nappaliban a táj és a vörösréz találkozik

A nappaliból szinte akadálytalanul fut tovább a tekintet a kert, a medence és a távolabbi kék horizont felé. Ebben a világos, nyitott térben különösen erős ellenpont a két oldalról használható kandalló, aminek nagy felületét vörösre lakkozott réz borítja.

Nem finom háttérelem: mély, meleg színe szinte festményként jelenik meg a szoba egyik oldalán. Mégsem válik hivalkodóvá, mert körülötte minden puhább és természetesebb. Az egyedi fotelt Pierre Frey textil öltözteti, a Natalia Miyar Atelier tervezte dohányzóasztal fa és áttetsző Lucite találkozásából született, a kandalló egyedi falikarjaiban pedig bronz, texturált üveg és aranyfüst jelenik meg. A nagy nappali ülőbútorait és berendezésének darabjait is kifejezetten ehhez a helyiséghez tervezték.

Ez a villa egyik visszatérő gesztusa: a nemes anyagok sosem egyedül akarják magukra vonni a figyelmet. A fém mellé fa kerül, a sima mellé érdes, a kortárs mellé olyan tárgy, aminek múltja van.

Egy ajtó, ami már 300 évvel ezelőtt is egy ház része volt

Talán sehol sem válik ennyire kézzelfoghatóvá ez a gondolat, mint az étkezőben. A helyiség ajtóihoz ugyanis egy olaszországi, cremonai házból visszanyert, 300 éves fát használtak fel.

Cremona neve évszázadok óta összefonódik a finom famegmunkálással és a hegedűkészítés hagyományával. Az innen származó fa most egészen más szerepet kapott: egy kortárs ibizai villa ajtajaként él tovább. A régi anyagot nem próbálták tökéletesen újnak láttatni – éppen a kora és karaktere adja az értékét.

Még az ajtók részletei is továbbviszik a ház világjáró történetét. A fazettált bronz kilincseket, szegecseket és pántokat a Natalia Miyar Atelier tervezte, majd Indiában készítették el őket egyedileg.

Az étkezőasztal története Portugáliában kezdődött: Natalia Miyar személyesen választotta ki azt a fát, amiből elkészítették. Fölötte saját tervezésű csillár függ kézzel fújt, apró buborékokkal tarkított üveggel, a bronz és a zöld muranói üveglámpákat pedig egy miami régiségkereskedésben találták. A padló rusztikus élű olasz travertinje fogja össze ezt a sokfelől érkező társaságot.

Portugália, Cremona, India, Murano, Miami – papíron túl soknak tűnik egyetlen étkezőhöz. A térben azonban nem az eredetük versenyez egymással. Csak azt érezzük, hogy semmi sem került ide véletlenül.

A konyha zöldje megtöri a mediterrán semlegességet

A konyhában eltűnik minden, amit egy látványosan fényűző konyhától megszoktunk. Nincsenek tükörsima frontok vagy hibátlanul egynemű felületek. Helyettük erősen texturált, kefélt északi fenyőből készült szekrényeket látunk, amiket tejszerű szürke páccal kezeltek. A munkapult bőrhatású travertin, a falon pedig mélyzöld, kézzel készített csempék csillognak. Ezeket a Natalia Miyar Atelier tervezte, és Firenzében készítették el egyedileg.

A konyha mégsem csak az anyagoktól válik személyessé. Egy vintage szekrényben Portugáliában talált zöld, fröcskölt kerámiák sorakoznak, mellettük modern és régi edények, üvegek és használati tárgyak keverednek, amiket az angliai Devontól Portugáliáig különböző helyeken gyűjtöttek össze.

Éppen ez adja a helyiség báját. A polcok nem úgy néznek ki, mintha egy styling napján töltötték volna meg őket azonos kollekcióból származó tárgyakkal. A különböző formák és mázak között ott van a gyűjtés öröme – az érzés, hogy az otthon nem egyetlen pillanat alatt készült el.

A kék szoba olyan, mintha hirtelen más világba érkeznénk

A villa világos, napfényes terei után a kisebb társalgó, a snug szinte meglepetés. Belépve a kék veszi át az uralmat: az egyedi mintás lenvászon kárpit és tapéta körbeöleli a helyiséget, a színvilágot a miami Preppy Pimp alakította ki. Fölötte rattanból és rusztikus tölgygerendákból kialakított mennyezet húzódik, a térben pedig Palecek ülőkék jelennek meg.

Itt mintha egy pillanatra elhalkulna a ház. A nagy üvegfelületek és a kifelé forduló terek után ez a szoba inkább befelé húz. A kék minta végigfut a falakon és az ülőfelületeken, a rattan mennyezet pedig szinte tetőként zárul föléjük.

Jó emlékeztető arra is, hogy egy mediterrán enteriőrnek nem kell végig a homok, a törtfehér és a bézs árnyalataira támaszkodnia. A mélyebb szín éppen azért működik, mert van mihez képest sötétnek és intimnek lennie.

A dolgozószoba polcain folytatódik az utazás

A dolgozószobában ugyanez a gyűjtői szemlélet kisebb léptékben jelenik meg. Az egyedi polcrendszer ezüstös travertint és tölgyet párosít, rajta kortárs belga keramikusok munkái, Párizsban és Miamiban beszerzett vintage darabok, valamint a tulajdonosok saját művészeti gyűjteményének tárgyai sorakoznak. 

A polc így nem pusztán tároló, hanem egyfajta személyes térkép. Néhány tárgy messziről érkezett, másnak elsősorban személyes jelentősége van, és éppen az eltérő eredet teszi élővé az összképet.

Ez az egyik olyan gondolat, amit ebből a villából a legegyszerűbb hazavinni: egy otthon karakterét ritkán az adja, hogy minden tökéletesen összeillik. Sokkal inkább az, hogy a benne élőknek van közük ahhoz, amit maguk köré gyűjtöttek.

A hálószobában a luxus szinte tapintható

A háló jóval csendesebb. Itt kevesebb a nagy gesztus, és sokkal fontosabbá válik az, amit kézzel is érzékelünk: a len, az alpaka, a selyem, a fa.

Az ágyon Catarina Riccabona londoni textilművész kézzel szőtt alpaka takarója fekszik, a rozsdás és lágy arany árnyalatú Fortuny párnák lenből készültek. A George Spencer Design kanapéját selyem Makeba textil borítja, az egyedi fotel sötét tölgyből készült. A házban több helyen visszatérő len ágyneműt pedig Spanyolországban szerezték be, és a Brins készítette.

Nincs szükség arra, hogy a hálószoba látványosan bizonyítsa értékét. Közelről minden anyag elárul valamit: a szövés, a fa erezete, a len gyűrődése. Itt a luxus nem csillog – inkább hozzáérnénk.

A vörösréz kádnak nemcsak a látványa különleges

A fürdőszobába érve aztán ismét megjelenik a villa egyik visszatérő anyaga, a vörösréz – ezúttal olyan formában, amit nehéz nem észrevenni.

A szabadon álló, mély vörösréz kádat egyedileg készítették Indiában, ráadásul a szokásosnál vastagabb anyagból. Ennek nem pusztán esztétikai oka volt: a nagyobb anyagvastagsággal a helyiség akusztikáját, a visszhangot is mérsékelni akarták.

Mellette a dupla mosdóbútor rusztikus tölgyből készült, folyékony bronz hatású felületkezeléssel, amihez bőrhatású spanyol szappankő pult társul. A térben abacából és kötélből készült, egyedi függőlámpák is megjelennek.

A fürdőszoba ettől egyszerre nyers és érzéki. A fa szabálytalansága, a sötét kő és a réz meleg fénye között nincs semmi steril – pedig a tér alapvetően nagyon letisztult.

Brazíliából érkezett a medence mélyzöld köve

A ház története a falaknál sem ér véget.

Odakint a medencét Botanic Green kvarcit borítja, amit egyetlen Brazíliából származó kőtömbből vágtak ki. A mély zöld tónus különösen szép kapcsolatot teremt a medence és az Ibizára jellemző, fenyőkkel borított környezet között.

A medencetérben a művészet is kilép a házból: Ai Weiwei porcelánból készült Water Drop alkotásai jelennek meg a víz mellett. Még a napernyőknek is saját történetük van: Mykonoszon készültek.

Itt válik igazán érthetővé, miért nem hat idegennek a villa sokféle eredetű tárgya. A tervezés nem megpróbálta eltüntetni a különbségeket, hanem hagyta őket egymás mellett élni.

Mitől működik ennyi különböző anyag és tárgy egyetlen otthonban?

Talán ez a legérdekesebb kérdés az egész villában. Hogyan fér meg egymás mellett egy három évszázados olasz faajtó, egy Indiában készített vörösréz kád, firenzei csempe, portugál kerámia, brazil kvarcit és egy kortárs műalkotás anélkül, hogy az enteriőr világkiállítássá válna?

A válasz részben az anyagokban rejlik. Bár más-más helyről érkeztek, szinte mindegyiknek erős, tapintható felülete van. Fa, kő, kerámia, rattan, len és fém tér vissza újabb és újabb formában. A patinásabb darabokat kortárs vonalak fogják keretbe, a rusztikus felületeket kifinomult textilek lágyítják, a neutrális alapot pedig néhány határozott szín – rézvörös, türkiz,  mélyzöld és kék – ébreszti fel.

De van ennél kevésbé kézzelfogható kapocs is: az idő.

Ebben a házban szinte minden tárgy mögött felbukkan egy másik hely vagy egy korábbi történet. Portugália egy asztal fájában, Cremona egy háromszáz éves ajtóban, Firenze a konyha zöld csempéiben, India a bronz részletekben és a vörösréz kádban, Brazília a medence kövében. Mégsem útinaplónak hat az enteriőr. Mire ezek az anyagok megérkeztek Ibizára, már egyetlen történetté álltak össze.

És talán éppen ettől olyan vonzó ez a villa. Nem akarja eltörölni az idő nyomait, és nem akar minden tárgyat ugyanahhoz a pillanathoz igazítani. A 300 éves fa nem azért értékes, mert régi, a vörösréz kád pedig nem azért különleges, mert látványos. Azért működnek együtt, mert mindkettőnek van oka arra, hogy éppen itt legyen.

Egy igazán személyes otthon talán éppen ilyen: nem egyetlen nap alatt készül el, hanem lassan megtelik helyekkel, anyagokkal és történetekkel – míg végül már egyik tárgyról sem azt kérdezzük, honnan érkezett, hanem azt érezzük, hogy mindig is ide tartozott.