The usual suspects

A londoni lázongások igazából nem megrázták a világot, hanem sokkal inkább meghökkentették. Hogy abban a kedves, vidám, sokszínű városban ilyesmi megtörténhet? Amikor pedig a felelősök kérdése került szóba, a legtöbb ujj az afro-karibi kisebbség tagjaira mutogatott. Ennek a közösségnek a tagja Joel Keane, aki cikket írt a magyar Elle Man számára. Az a London, amelyikről ő beszél, valószínűleg teljesen ismeretlen a magyar olvasók előtt.

A londoni lázongások igazából nem megrázták a világot, hanem sokkal inkább meghökkentették. Hogy abban a kedves, vidám, sokszínű városban ilyesmi megtörténhet? Amikor pedig a felelősök kérdése került szóba, a legtöbb ujj az afro-karibi kisebbség tagjaira mutogatott. Ennek a közösségnek a tagja Joel Keane, aki cikket írt a magyar Elle Man számára. Az a London, amelyikről ő beszél, valószínűleg teljesen ismeretlen a magyar olvasók előtt.

„Londoni vagyok, itt születtem, és bár jelenleg nem a környéken élek, büszke vagyok rá, hogy afro-karibi srácként abban az észak-londoni negyedben nőttem fel, ahol a zavargások kitörtek. Itt lőtték agyon a Metropolitan Police rendőrei Mark Duggant, akinek a halála vált a londoni és más angliai nagyvárosokban lezajlott zavargások katalizátorává. Amikor a zavargások másnapján elindultam otthonról, hogy a születésnapján meglátogassam a húgomat, végig kellett mennem a Tottenham High Roadon. A kiégett autók, megrongált épületek látványa sokkoló volt, nem akartam elhinni, hogy ez tényleg London, és nem egy hollywoodi világvége-film gondosan megtervezett díszlete. Átmentem édesanyámhoz is, aki Wood Greenben lakik, nagyjából egy mérföldnyire Tottenhamtől, és a legfinomabb karibi ebéddel várt. Útközben szinte nem láttam mást, csak kifosztott üzleteket és felgyújtott autókat. Sajnos az Egyesült Királyságban – ami nem II. Erzsébet, hanem sokkal inkább a média és az álhírek birodalma – a lázadások mögött meghúzódó valódi okokat nem lehet feltárni, mert az nem rezonálna jól az angol középrétegek véleményével. A bulvárlapok szórakoztatóan bizsergető hírei közé nem fér be semmi felzaklató és elgondolkodtató, mint például a szociális kiadások visszavágása, a közhivatalok nemtörődömsége, a rendőri rasszizmus vagy a csonka családban felnövő gyerekek problémája. Éppen ezért marad a szokásos mantra: több rendőr és szigorúbb büntetések az egyik, több emberi jog és még nagyobb szabadság követelése a másik oldalon. A média az egyértelmű helyzeteket szereti, amik könnyen beazonosíthatók, nem kell rajtuk gondolkodni, tele vannak drámai történéssel és azonnali megoldást kínálnak. És valójában ez a mindenható média az, ami arra kényszeríti szerencsétlen politikusokat, hogy szakítsák meg a szabadságukat, álljanak mikrofon és kamerák elé, és gyorsan mondjanak valami keményet és magvasat, ami ott helyben jól hangzik, de hosszabb távon semmilyen megoldást nem kínál semmire, senkinek. És ezek a médiaszervezetek azután valahonnan a farzsebükből előrángatják a fekete közösségek „vezetőit” (noha a lázongók között rengeteg fehér is volt, néhányan kifejezetten jómódúak) és egykori bandatagokat, hogy társadalmi kérdésekről beszéljenek (de leginkább a hip-hop zenéről). Ők pedig elmondják, amit ilyenkor mindig is szoktak, hogy „szegény fekete emberek a társadalom kisemmizettjei”, ami csak egy nagyon csekély szelete a teljes képnek, de a médiának ennél nem is kell több. Úgy gondolják ugyanis, hogy az átlag angol képtelen lenne befogadni az ügy számtalan rétegét. Nem pályázom prófétai babérokra, de abban biztos vagyok, hogy ha ezt a média-véleményterrort nem törjük meg, és nem beszéljük át a problémát minden szemszögből és nézőpontból össztársadalmi szinten, akkor ugyanez, ugyanígy újra és újra elő fog fordulni. A mostani lázongóknak is lesznek gyerekeik, akik felnőve ugyanolyan elidegenedettnek fogják magukat érezni, mint a szüleik, és a frusztrációjukat ugyanígy fogják levezetni.” Joel Keane-nek a londoni lázadásokról szóló cikke teljes egészében az Elle Man legfrissebb lapszámában olvasható.