Kiugrott papok nyomában - Lehet-e szakítani Istennel?

Nőből több millió van, Istenből egy, legalábbis a keresztények szerint. Amikor egy férfi úgy dönt, nem foglalkozik a több millió nőből eggyel sem, hanem egész életét az egyetlen Isten szolgálatába állítja, a lehető legnagyobbat vállalja. És ez nem mindig sikerül. Kudarc, törés vagy megkönnyebülés? Ennek járt utána az Elle.

Nőből több millió van, Istenből egy, legalábbis a keresztények szerint. Amikor egy férfi úgy dönt, nem foglalkozik a több millió nőből eggyel sem, hanem egész életét az egyetlen Isten szolgálatába állítja, a lehető legnagyobbat vállalja. És ez nem mindig sikerül. Kudarc, törés vagy megkönnyebülés? Ennek járt utána az Elle.

Az ember az élete során nap mint nap tesz kisebb vagy nagyobb ígéretet, akár magának, akár másoknak, aztán vagy betartja, vagy nem. Ma már sokan házasságot is úgy kötnek, hogy az “igen” nem feltétlen egy életre szól. Lesz, ahogy lesz. Amikor valakit pappá szentelnek, az nem ilyen. Az egy olyan komoly és súlyos döntés, amelyet – akár vallásosak vagyunk, akár nem – kívülállóként képtelenség megérteni. Aki pap lesz, örök életére elkötelezi magát Istennek és az egyháznak, és szintén örök életére lemond olyan dolgokról, amelyek az emberi létezés részét képezik. És vannak, akik nem tudják tartani magukat ehhez az eskühöz. Amikor elkezdtünk ehhez a cikkhez alanyokat keresni, elég hamar szembesültünk azzal, hogy igen kényes témával állunk szemben. A kiugrott papok nem akarnak erről beszélni. A nem kiugrott papok még kevésbé. Mire a végére jártunk a dolognak, az is világossá vált, ennek mi az oka. Hivatás és tudat A római katolikus egyházzal kapcsolatban – talán nem véletlenül – pislákol bennünk némi barokkos homály. És persze előítéletek. Vannak, akik az intézmény középkori jellegét bírálják, mert a fekete ruhás papok, a végeláthatatlan rózsafüzér imák, az aranykelyhek és a szigorú szabályok mögé még sosem néztek be igazán. Vannak, akik a pedofília-homoszexualitás csapásvonalon haladva azt az általánosítást vonják le, hogy minden pap ferde hajlamú. És vannak a menthetetlen romantikusok is, akik álmukból felverve is tévesztés nélkül dúdolják a Tövismadarak főcímdalát, és meg mernének esküdni rá, hogy nincs annál nagyobb tragédia, mint amikor egy pap szerelembe esik. Pedig a valóság – bár korántsem egyszerű – jóval prózaibb, mint gondolnánk. A papok élete nem könnyű, mint ahogy senkinek sem könnyű az élete. Az ő nehézségeik azonban, amelyek sok esetben a kiugrásukhoz is vezethetnek, bár emberi természetűek, az átlagember számára talán mégis olyanok, amilyenekre nem is gondolunk. Először is mindjárt az elején érdemes tisztázni egy fontos dolgot: “a papok nem csak szerelemből hagyják el hivatásukat. A kiugrott papok körülbelül fele valóban romantikus megfontolásból távozik, a másik ötven százalék azonban azért, mert valamiféle feloldhatatlan ellentétet lát önmaga és az egyház belső működése között, és ezzel már csak felszentelt papként szembesül. Bár akadnak, akik későn, akár negyvenéves koruk fölött vonulnak a papi szemináriumba, azért a leendő papok legnagyobb része érettségi után, 18 évesen vág bele az ötéves képzésbe, amelynek a végén pappá szentelik. Felszentelt papokat az egyház már nem nagyon szeret további felsőoktatásba küldeni, mert a világi közeg folyamatos veszélyt jelent egy friss pap számára” – árulja el egy ma már civil állásban dolgozó egykori kispap. Nyilván aki papnak készül, az eleve komolyabb és megfontoltabb a kortársainál, de azért megeshet, hogy fiatal férfiként meggondolja magát. A papi szemináriumot átlagosan a kispapok fele nem végzi el, azaz kiugrik, mielőtt beugrott volna. A felszentelt papok közül már jóval kisebb arányú a kilépés, minket azonban elsősorban ez érdekel. Azaz hogy mi a lélektana a kiugrásnak. Nem vitás, hogy a kiugrás lelkileg sokkal megterhelőbb, mint technikailag. Aki meghozta azt a döntést, hogy kiszáll, és ezt a püspöknek írásba adja, azzal az egyház minden kapcsolatot megszakít. Az illető pap marad, hiszen az örökre szól, de többé nem gyakorolhatja a hivatását. Természetesen nem esküdhet templomban, nem részesülhet a katolikus egyház szentségeiben, paptársai nem keresik többé. Ez alól csakis az kivétel, akit a pápa felment a hivatása alól, ez azonban nagyon ritka, főleg olyan esetekben jellemző, ha valaki külső kényszer miatt, például a szülei parancsára lett pap. Visszaút azonban van: előfordul, hogy a kiugrott pap meggondolja magát, ilyen esetekben, ha az egyház úgy véli, az illető kellő bűnbánatot tanúsít, visszafogadja őt. Nagyon gyakori, hogy a kiugrott pap a távozást követően hosszabb-rövidebb ideig hitehagyott lesz, a teljes hitvesztés azonban igen ritka. Az már sokkal gyakoribb, hogy a vallást nem gyakorolja többé: hisz továbbra is töretlenül, de többé nem vallásos. Ahogy egy megkérdezett hajdani kispaptól megtudtam, a szemináriumi élet és a papi hivatás tényleges gyakorlása között óriási a különbség. “A papok már fel vannak szentelve, amikor szembesülnek ennek a mindennapi súlyával. A szerzetesekkel kicsit más a helyzet, ők közösségben élnek, nagyobb a támaszuk, talán mondhatjuk, hogy kiegyensúlyozottabbak is emiatt. Az egyházmegyés papok azonban a feladathoz képest kevesen vannak, ezért rengeteg a munkájuk. Sokukat teljesen felőrli, hogy egyedül kell vinniük több plébániát is.” A valódi nehézség azonban az, és ebbe talán nem szoktunk belegondolni, hogy a papi lét bizony magányos életforma. Lehet, hogy minden este közösségben van, de egyedül megy haza, és ez nála nem átmeneti, mint mondjuk egy egyedülálló nőnél, hanem élete végéig fenn áll. A papi élet szépségeiről és viszontagságairól bővebben az Elle január-februári lapszámában olvashatunk.