Gyerekkori fogyókúra-láz

Melyikünk ne emlékezne kamaszkorunk első szégyenlősködéseire – mindegyikünk lehetett túl vékony vagy túl vastag, alacsony, magas, nőies vagy inkább fiús... Karafiáth Orsolya életében is fel-feltünedezett a téves testtudat, és már fiatalabb korában is többször meglegyintette a fogyókúrázások szele.

Melyikünk ne emlékezne kamaszkorunk első szégyenlősködéseire – mindegyikünk lehetett túl vékony vagy túl vastag, alacsony, magas, nőies vagy inkább fiús... Karafiáth Orsolya életében is fel-feltünedezett a téves testtudat, és már fiatalabb korában is többször meglegyintette a fogyókúrázások szele.

„Amikor tizenéves, gyönyörű, ám ennek ellenére mégis fogyókúra-lázban égő kislányokat látok, elborzadok, és a gyerekkori önmagamra kell gondoljak. A képek tanúsága szerint tizennégy évesen igazán vékonyka voltam, ám a naplóm bejegyzései egy kövér tehenet sejtettek: „Biztosan azért nem tetszem a Gábornak, mert ennyire el vagyok hízva. Felül deszka, hátul léc: nem csoda, hogy belém senki nem szerelmes. Bezzeg a Dia! Igaz, melle neki sincs, de olyan karcsú, mint egy nádszál. Az Attila szerint ő a legjobb csaj az üdülőben. Holnap nem megyek le velük a strandra, ne legyen min röhögniük.” Emlékszem jól erre a nyárra, a taksonyi üdülésre, amikor az első fogyókúrámba belevágtam. Dia mellé megérkezett egy másik barátnőm is, Zsuzsi, aki már alsóban a fiúk kedvence volt, rosszkedvem is tartósnak ígérkezett. Ráadásul anya és apa épp akkor hagyták abba (egy időre) a dohányzást, meghíztak, ezért tele voltunk vonatkozó szakirodalommal, így a családi nyaralásra is bújtam az oldalakat szorgalmasan. Aztán három évig hol rengeteget ettem, hol semennyit sem, és ez alapján néhány kiló fel-le vándorolt rajtam, voltaképpen meg sem éreztem. És aztán tizenhét évesen – szintén egy nyaraláson – igazán szerelmes lettem. Fura módon a fiú viszonozta is az érzelmeimet, gyönyörű időszak következett, ám nyolc hónap múlva szakítottunk, és a srác összejött egy fehérnemű-modellel. Itt kezdődtek a súlyos gondok. Először csak sértett a dolog, nézegettem a csajszi képét, fintorogva. Aztán szörnyű depresszióba zuhantam, és elindult egy durva folyamat: szigorú koplalásba kezdtem. Vészesen fogytam, ám közben egyre nagyobb zsírgömbnek láttam magam. Magasságom már akkor százhetven felett volt, lassan lekúsztam ötven kiló alá, estek le rólam a ruháim. Végül mind gyakrabban kaptam minden ok nélkül idegrohamokat, sírógörcsöket, többször összeestem, utoljára egy németórán. Levittek az iskolai pszichiáterhez, aki megállapította, hogy anorexiás vagyok. Eztán jött háziorvos, dietetikus, mindenki aggódott értem, érettségi előtt nem a legjobb a képet mutattam, féltek, nem fog menni a felvételizés sem. Ám valahogy mégis összekapartam magam, kissé jobban is a kelleténél. (Ráadásul ez a fiú is azt mondta később, hogy csonttá aszalva magam egyáltalán nem tetszettem neki.) A felvételi utáni nyáron elkezdődött a nagy zabálások időszaka, és októberre azt vettem észre, hogy hopp, rám ugrott huszonöt kiló. Az igazi pokol akkor kezdődött. Azt hiszem, ez az igazán vészesen kövér időszak örökre meghatározta a negatív testképemet, jó ideig nem tudtam magam reálisan szemlélni. Eztán persze megint szépen leadtam mindent, a hiúságom nem bírta sokáig, és amikor végre megint szerelmes lettem, szinte lerepültek rólam a kilók. De nem mindegyik! Van azóta is olyan négy-öt, amitől soha nem bírok megszabadulni. Bár mostanában ez már nem is érdekel annyira. Pontosan tudom, hogy egy kis felesleget milyen ruhákkal és hogyan lehet leplezni, a barátomnak meg csak az a fontos, hogy azt lássa: egyben vagyok, harmóniában önmagammal.” Orsolya történetének folytatásáért lapozzuk fel az Elle magazin január-februári számát!