Esküvő helyett temetés

Az együtt töltött idő néha rövid, de a szerelem örökké tarthat. Paddy Smith és Karen Woo Afganisztánban szerettek egymásba, és ugyanitt következett be tragédiájuk is. Íme a történet Paddy tollából, és a bizonyíték arra, hogy egy szerelem nem csak holtomiglan-holtodiglan inspirál.

Az együtt töltött idő néha rövid, de a szerelem örökké tarthat. Paddy Smith és Karen Woo Afganisztánban szerettek egymásba, és ugyanitt következett be tragédiájuk is. Íme a történet Paddy tollából, és a bizonyíték arra, hogy egy szerelem nem csak holtomiglan-holtodiglan inspirál.

„Karennel először 2009 novemberében találkoztam, a kabuli reptéren, Afganisztánban. Biztonsági szakértőként dolgozom, és épp akkor érkeztem az ország északi részéről. Angol akcentus ütötte meg a fülem, egy nőt hallottam érdeklődni, hol foghatna taxit. Elé toppantam, köszöntem, és megkérdeztem, elvigyem-e. A tízperces út alatt megbeszéltük, melyikünk mit csinál Afganisztánban. Ő orvos volt, és arról beszélt, mi vitte rá, hogy elhagyva normál angliai praxisát, idejöjjön dolgozni. Azonnal nyilvánvalóvá vált számomra, hogy különleges nő, akiben minden bátorság megvan ahhoz, hogy eltérjen a megszokottól. Odaadta a névjegyét, aminek nem tulajdonítottam jelentőséget. Afganisztánban minden külföldi névjegyet cserél, mert az embernek minden kapcsolatra szüksége lehet. Néhány hónappal később, márciusban influenzás lettem, és be kellett mennem a kórházba. Újra találkoztam Karennel, aki rögtön megismert. Beszélgetni kezdtünk, és ő elhívott egy buliba. A következő tíz napban újkeletű barátságunkat gyorsan elkezdték átszőni romantikus szálak. Rengeteget kirándultunk a hegyekben. Folyton ugrattuk egymást, folyton nevettünk, de persze komoly beszélgetéseink is voltak. Az ágyban heverészve arról beszélgettünk, mit várunk az élettől, hány gyereket szeretnénk. Karen szeretett tervezgetni. Úgy gondoltuk, visszamegyünk Angliába, ő befejezi az orvosi gyakorlatot, szül kettő vagy három gyereket, aztán elmegyünk Burmába, hogy segítsünk az ott élőknek. Karen 36 éves volt, de már így is olyan múltja volt, mint másnak egy emberélet alatt sem. Tizenhat évesen ment el otthonról, táncolni tanult, majd egy-két évig táncosként dolgozott, de aztán rájött, ez neki kevés. Sosem tette boldoggá, ha nem történt semmi. Magától visszament az iskolába, leérettségizett, és kijárta az orvosi egyetemet. Az akkori barátja Afganisztánban kapott munkát, vele érkezett, először egy hétre. És bár barátjával szakítottak azon a héten, Karen elhatározta, maradni akar. Orvosként akart dolgozni és dokumentumfilmet forgatni Afganisztán kevésbé ismert oldaláról, arról, hogy az ott élők legnagyobb részének semmi köze a tálibokhoz és azok szimpatizánsaihoz. Olyan emberek, akiknek nagyon nehéz az életük, kilátástalan a jövőjük, és csak próbálnak túlélni. Motiválta a kihívás, de voltak kétségei. A folyamat kínkeserves volt, de elért kisebb sikereket: egyik fotóját publikálta a nemzetközi sajtó, sikerült bejutnia egy női börtönbe, és a klinikán is dolgozott. Firuz Rahimivel, aki egy afgán újságíró és orvos, létrehozott egy alapítványt, és minden pénzt, amit keresett vagy szerzett, ebbe fektette. Biztos volt benne, hogy ha elkészül a dokumentumfilm, elindul majd valami. Szabadidejében más alapítványoknak segített, főleg olyanoknak, akik gyerekekkel foglalkoztak. Soha senkit sem ismertem, aki ennyit dolgozott volna, a kapcsolatunk mégis egyre erősebbé vált. Afganisztánban az a tendencia, hogy az ott élő idegenek gyorsan esnek egyik kapcsolatból a másikba, valahogy ilyen a hely és a körülmények természete. Én már évek óta ott éltem, és az ilyen kapcsolatok egyáltalán nem érdekeltek. Azonban nem tudtuk pontosan, mit várunk egymástól, ezért egy hónapra hazamentünk Londonba, hogy kicsit kiszakítsuk kapcsolatunkat az afgán környezetből, és lássuk, nyomás nélkül is olyan jól működik-e. Abban a hónapban szó szerint egymás nyakán éltünk. Nem volt őrületes és eufórikus, ahogy a kapcsolatok kezdődni szoktak, hanem nyugodt és könnyed, ilyet korábban sosem tapasztaltam. Rögtön tudtam, hogy Karen az, akit teljesen meg akarok ismerni, ő az, akivel mindig lenni akarok, ő az, akit feleségül szeretnék venni.” Karen és Paddy megható szerelmi történetét teljes egészében az Elle január-februári lapszámában olvashatjuk.