Egy szupermodell útja

Ő a divatipar egyik leghíresebb modellje és aktivistája, Adwoa Aboahnak mégis sok évbe telt megtalálnia a hangját - és a helyét a világban. 

Az ELLE-be most egy személyes és szívhez szóló levelet írt annak a több ezer fiatalnak, akik 2020-ban érettségiztek, és akiknek az életükre vonatkozó terveit kihívás elé állította a járvány. Éljenek 2020 végzősei!

Drága ballagók! Gratulálok! Leérettségiztetek, és tiétek a világ. Éljetek minden napot úgy, mintha az utolsó lenne, és ne feledjétek: ha az élet citromot mutat nektek, csináljatok limonádét. De miközben limonádét csináltok, kérlek, szánjatok időt arra is, hogy megoldjátok azokat a társadalmi bajokat és egyenlőtlenségeket, amelyek az előző generációk miatt jöttek létre, és tegyetek minket büszkévé…

Mi, a szüleitek és a nagyszüleitek, elcsesztük ezt nektek. De most számítunk rátok, úgyhogy ne szúrjátok el! Biztos vagyok benne, hogy sok ilyen közhelyet hallottatok már, talán az elmúlt pár hónapban még gyakrabban. De én nem ezért vagyok ma itt. Nem azért vagyok itt, hogy azt sugalljam, birtokomban van minden válasz, vagy hogy az én „bölcsesség-bonbonjaim” garantálják számotokra az egész életre szóló sikert. Nem azért vagyok itt, hogy átnézzek azon az óriási bizonytalanságon és szorongáson, amelyet éppen most érezhettek, vagy hogy a világ terheit a nyakatokba sózzam. Azért vagyok itt ma, hogy veletek együtt befogadjam a bizonytalanságot, hogy segítsek nektek feldolgozni és fejlődni általa, és hogy a tudtotokra adjam, nem vagytok egyedül. Ez az antiérettségi érettségibeszéd.

Azt hiszem, abban mindannyian egyetérthetünk, hogy most nagyon sok új ismeretlennel állunk szemben. De nem ez az első alkalom, és nem is az utolsó. A bizonytalanság az élet része. A jó hír az, hogy megtanulhatunk ezzel megbirkózni és túlnőni rajta. És ezért szeretnék nektek mesélni egy kicsit a saját, bizonytalansággal kapcsolatos tapasztalataimról.

Iskola. Néhányatoknak ez a hatalmas boldogság, a népszerűség, a fejlődés időszaka volt, és egy igazi életmentő a nagyvilágtól. Másoknak lehet, hogy sokkal több kihívással járt. Számomra az iskola olyan volt, mint egy hullámvasút. Egyrészt szerencsés voltam, hogy támogató család vett körül, és egy szoros baráti kör. Rengeteget szórakoztam, és szerencsére rátaláltam a színház iránti szenvedélyemre is, ami a mai napig sok örömet ad nekem. Másrészt viszont nagyon szégyellős és bizonytalan voltam szinte mindennel kapcsolatban. A partvonalról néztem, ahogy bizonyos barátaim kivirágoztak a társas helyzetekben, gondtalanok voltak, és ragyogtak, amíg én csöndben elrejtettem a bizonytalanságaimat, és internalizáltam a szégyenem.

Én, mint sokan mások, sosem éreztem úgy, hogy illek bárhova. Nem voltam elég fehér, de nem voltam elég fekete sem. A fiúknak nem tetszett a fonott hajam, tehát alkalmazkodtam – fájdalmas egyenesítésnek vetettem alá a tincseimet, de ezzel sem nyertem meg őket magamnak. Az iskolai normák szerint nem voltam egy tanulmányi szempontból erős diák, és ennek a nyomását csak fokozta a diszlexiám és a vizsgák sorozata, amelyeken megbuktam. Annyira szerettem volna idomulni és ugyanolyan lenni, mint bárki más – ez ma óriási hátrányt jelentene a karrieremben, de akkor ez volt a leghőbb vágyam. Annyi kérdésem lett volna, de úgy éreztem, rengeteg a tabu bizonyos dolgok körül, különösen fiatal félvér lányként. Ez sok szempontból nagyon magányossá tett a bentlakásos iskolában. Az önmagammal kapcsolatos kételyeim és bizonytalanságaim bénítóan hatottak, és megakadályoztak abban, hogy új dolgokat próbáljak ki. A különböző emberek előtt viselt álarcok miatt állandóan kimerült voltam. Fogalmam sem volt, hogy ki vagyok, vagy mit szeretnék csinálni – aztán egyszer csak vége lett az egésznek. Ahogy a ballagásra készültem, emlékszem, arra gondoltam: Most mi lesz?

(....)

Az írás teljes terjedelmében az Elle magazin 2020. novemberi számában olvasható.

ELLE 2020/11