Celebrity – kortünet vagy hagyomány?

Aphrodité helyett Marilyn Monroe, Mars helyett pedig Gerald Butler – mint az antik népeket az isteneik, úgy uralják lassanként a mi életünket is a kisebb-nagyobb hírességek. Ha így haladunk tovább, néhány év múlva már mindenki „celeb” lesz, még az is, aki nem akarja...

Aphrodité helyett Marilyn Monroe, Mars helyett pedig Gerald Butler – mint az antik népeket az isteneik, úgy uralják lassanként a mi életünket is a kisebb-nagyobb hírességek. Ha így haladunk tovább, néhány év múlva már mindenki „celeb” lesz, még az is, aki nem akarja...

Mit nekünk már antik mitológia vagy tömjénszagú vallás? Lelki útmutatást ma emberszabású istenek helyett istenszabású emberektől nyerhetünk, akik nap mint nap szórakoztatnak minket tömegkulturális hozzájárulásaikkal egy-egy ezüstös képernyőn keresztül. Konstans példaképeink szobrai erősen megkoptak, ezek a 3D-s hús-és-vér bálványok pedig énekelnek, táncolnak, ölnek és ölelnek kedvükre... Nem is csoda, hogy csak rájuk tudunk figyelni.

De mielőtt azt hinnénk, átmeneti kortünetről van csak szó, és Angelina Jolie Alekosszal együtt hamarosan eltűnik az öregkori anonimitás süllyesztőjében (ahol a celebek nagy többsége hirtelen elveszti celebségét, és visszaváltozik földi halandóvá), pörgessük vissza kicsit történelmünk kerekét! Több ezer éves tradíciója van már a hírnév vágyának: az ókori egyiptomi fáraók legalább úgy élvezték saját ismertségüket, mint napjaink valóságos villalakói, és még maga Mozart sem zárkózott el környezete megbotránkoztatásától egy kis pletykakeltő ingyenreklám kedvéért, csakúgy, mint később Madonna királynő. A „celebrity”-k, azaz hírességek mindig is a társadalom egyik elemi egységét képezték, legyen a nevük Buddha vagy Britney, Néró vagy Nickelback - akik meg is énekelték a rocksztárlét minden báját-búját Rockstar című dalukban:

Az igazi kérdés viszont az, miért is van szükségünk ezekre a hajszolt hírességekre? Az a termék sokasodik, amire igény van, napjaink celebrengetegét elnézve pedig ez az igény igencsak óriási lehet. Chuck Palahniuk amerikai író szerint a mai celebkultusz magyarázata a mindenkori ember drámára és nagy felhajtásra való szükséglete – hírhedt hírességeink szavatossága ciklikusan változik, egyszer istenné emeljük a kedvencünket, majd nem sokkal később semmi más nem okoz nekünk akkora örömet, mint az emberisten lerombolása és kegyetlen földbedöngölése (leggyakrabban a bulvársajtó kecses tapintatával végrehajtva).

Persze, az is lehet, hogy a celeb csak egy pótszer. Míg egyeseknek a cigaretta vagy a kávészürcsölés, újabban pedig a közösségi oldalakon való virtuális életvitel okoz lélekgyönyört, másoknak az, hogy az első között tudhatják meg: Halle Berry-t eljegyezték, Emma Watson feláldozta hajkoronáját,Brad Pitt pedig Magyarországra költözött multikulti pereputtyával. Beleszeretünk, beleborzongunk, megnézzük, letöltjük, megvesszük, bámuljuk, és tegnap, és ma, és aztán. Ám vigyázni itt is érdemes: mint szinte minden pótszer, ez is komoly függőséget okozhat, amit jóval nehezebb észrevenni, mint az alkoholizálást vagy a csikkfüggést. (Azért ha a napi első programpont Clive Owen családi állapotának leellenőrzése – „igen, még mindig házas [sóhaj]” – sejthetjük, hogy baj van.)

Mindezek ellenére talán mégis túléli a társadalom, hogy celebekre cserélte isteneit. Tekinthetjük őket amolyan kiterjesztett énünknek is, kéktelen Avataroknak, akik megjárják a mennyeket és poklokat helyettünk, míg mi otthonunk melegéből figyeljük életük rohamlépteit. Vagyunk mi és vannak ők – csak meg ne forduljon egyszer a celebkocka.

Szöveg: Almássy Noémi

Kép: zoltanbiro