Ahol a felhők is ritmusra szállnak

Ha igazán ki akarunk szakadni mindennapjainkból (és nem félünk az egynapos repülőutaktól), amint tehetjük, látogassunk el a Marquises-szigetekre, és hagyjuk magunkat beleolvadni a francia Polinézia ősi varázsába...

Ha igazán ki akarunk szakadni mindennapjainkból (és nem félünk az egynapos repülőutaktól), amint tehetjük, látogassunk el a Marquises-szigetekre, és hagyjuk magunkat beleolvadni a francia Polinézia ősi varázsába...

„Szellő sem rezdül, megáll az idő. A Marquises-szigeteken“ – énekelte a legendás belga énekes, Jacques Brel, akit elbűvölt Hiva Oa különleges szépsége, ahol élete utolsó éveit töltötte, és ahol el is temették. De Paul Gaugin is innen küldte Párizsba képeit, amelyeken érzéki tahiti lányokat festett rikító trópusi háttér előtt – mintha egy másik világból küldött volna képeslapokat. A Marquises-szigeteket, ezt a földi paradicsomot véletlenül fedezték fel 1595-ben, és Álvaro de Mendana de Neira portugál hajós nevezte el Las Marquesasnak. 1774-ben újra felfedezte James Cook, akit felháborított a szexuális szabadosság, amit ott talált, és az elveszett paradicsomként írta le. A hatalmas Csendes-óceán közepébe vesző tucatnyi sziget, amelyek közül csak hat lakott, a bármely kontinenstől legmesszebbre fekvő hely a világon. Ezek a szigetlakók aztán tudják, mi az elszigeteltség. Türelmesek. Hagyják, hogy a szél szeszélyei, a vattaszerűen tömött felhők, amik mindent beburkolnak, és a tenger ritmusa határozza meg a napjaikat. „A Marquises-szigetekre nem lehet sietősen és sok program reményében jönni“ – mondja az idegenvezetőnk. Hogy az élet mennyire lassú és pihentető, és mennyire távol van még Tahiti modernségétől is, azt Atuonába, a sziget központjába érve lehet megtapasztalni. A látvány nem sokban különbözik az ott készült százéves, megsárgult fotóktól. Ami látnivaló van, az egy néhány méter sugarú körön belül megtalálható: egy kis múzeum Gaugin-reprodukciókkal, egy hangár Jojóval, Jacques Brel híres kisrepülőgépével, amellyeel egyik szigetről a másikra utazgatott, a Calvair temető egy domb tetején, ahol a két művész el van temetve, és a gyönyörű katolikus templom. De ez a közelmúlt. Ha a maohi kultúra nyomaira vagyunk kíváncsiak, bele kell merülnünk a sziget különleges természetébe, meg kell ragadnunk a tájak különbözőségét és a fény változásait. Bemenni a kókuszok burjánzó és termékeny völgyeibe, a kenyér-, a banán-, a mangófák és az élénk színű virágok közé. Végigmenni az őserdő ösvényein, ahol a lakosok a mai napig lóháton vadásznak vaddisznóra. Megérkezni egy kis strandra és megfürödni a folyó torkolata által alakított lagúnákban, miközben az idilli tájban gyönyörködünk. Meglátogatni Puamau, Hanapaaoa és Punaei régészeti helyszíneit és elveszíteni az időérzékünket a rejtélyes tikik (ember alakra formázott kövek) és misztikus romok között, amiket az őserdő rejt. A szigetcsoport északi részén Nuku Hiva, a Marquises-szigetek legnagyobb szigete legalább ilyen szuggesztív tájakat rejt. A repülőtérről az egész szigeten át kell mennünk, föl az úton, az 1227 méter magas Tekao hegy tetejéig, hogy elérjük Taiohae városkát. A nap egymás után izzítja fel a sziklák vörösét, mutatja meg a fák finom zöldjét, és világítja meg a habokkal szegélyezett fekete sziklákat. Az utolsó állomás a csodálatos Taipivai-völgy, ahol Melville elkezdte írni Typee című regényét.

További élményekért a Marquises-szigetekről lapozzuk fel az Elle magazin márciusi számát!