Testetlen szeretők

A szex arcai sorozatban ezúttal: Karafiáth Orsolya írása

Magasabb volt két méternél (bár, mint később kiderült, csak öt centivel). Talán nagydarabnak, esetleg kövérnek is lehetett nevezni, a barátnőm annak is nevezte. „Te jó ég, láttad azt a palit a télikertben? – súgta a fülembe, amikor reggeli után elindultunk vissza a szobába. – Hogy ennek mekkora hasa van! Rémületes! Hogy fér el ezekben a kicsi ágyakban?” Egy kastélyban voltunk ugyanis, Berlinben, ahol írók laktak, különféle ösztöndíjakkal, a világ minden tájáról. Az írók külsőre ritkán érdekesek, mondatja velem a sok éves tapasztalat, nem is nézzük a külsejüket. Én például azt sem szeretem, ha egy könyv hátoldalán ott az arckép, mert ha már tudom, hogy néz ki valaki, nehezen tudom a szöveget függetleníteni ettől. Ez nagy baj persze, de rögtön kicsit elnézőbb leszek, ha látom, helyes ember írta a könyvet, elkezdek gondolkodni az életén, lesem, mikor bukik ki az írásából a személyes, a frusztrált vagy a magabiztos, hajlamos leszek mindent önéletrajzinak képzelni, jelek után kutatni, és bizonyosságra lelni bennük aztán.

A Nagydarab, mert pár napig így hívtam magamban, ezek szerint író – szögeztük le a barátnőmmel – vagy fordító esetleg, aki a hosszú-hosszú szövegek felett ülve növesztette meg a testét ekkorára. Mivel a házban mindenki köszönt mindenkinek, a következő napokban mi is hallottuk, milyen kedves, őrült méreteihez egyáltalán nem passzoló hangja van, láttuk, milyen bájos mosollyal – mert nincs jobb szó rá, bájos volt – tudott felpillantani, ha mi nevetgélve, kissé elkésve estünk be az ebédlőbe. Állandó témánk lett a férfi, összenőtt a reggelikkel és a vacsorákkal, mert csak ekkor láttuk. Evett. Sokat, és mérhetetlen élvezettel. Többször odament a svédasztalhoz, válogatott, igazi ínyencnek tűnt. Máshogy már el sem tudtuk képzelni, csak úgy, hogy élteti a testét. Mégsem volt gusztustalan, sőt. A mi étvágyunkat is meghozta, olyan jó volt nézni, hogy valaki nem törődik azzal, vajon hány kalóriát tartalmaz a leves, a pörkölt, a kalácsok. Az élet volt maga, és ezzel a kedvvel töltötte meg az egész termet.

Mindig ugyanott ült, a hatalmas ablaktáblák előtt, mögötte a hóval borított kastélykert. Január volt, már napok óta havazott, ezeket az utolsó napokat már csak kényszerből töltöttük ott, már az csodának tűnt, hogy meg tudtunk érkezni egyáltalán. Kocsival jöttünk ugyanis, és az egész autópályát belepte a hó, benzinkutakat gyűrt maga alá, több mint hét órát várakoztunk Prága után a megdermedt utakon. Mivel csak két napra jöttünk eredetileg, már tovább kellett volna mennünk, de nem lehetett. Később kiderült, hogy ő is csak a hó miatt ragadt itt, már el kellett volna utaznia neki is, ám a járatokat bizonytalan időre törölték. Esténként volt a legizgalmasabb. Ilyenkor ugyanis rókák szöktek a kastély kertjébe, apró, vörös jószágok, akik egészen közel merészkedtek. A Nagydarab háta mögött úgy tűntek, mintha játékállatok lennének, nem valóságosak, kis rókaplüssök, eltörpültek mellette.

Talán azért kezdtem el gondolkodni a férfin, mert annyira megdöbbentően más volt, mint bárki, akit ismertem. Akin az én szemem megakad, az általában magas, de nem túlságosan, vékony, szinte lányos arcú, sötét hajú, sötét szemű. A Nagydarab viszont kopasz volt, a szeme furán kék. Folyton róla beszéltünk, ki lehet, mit csinálhat egész nap, egyáltalán, milyen nemzetiségű. „Biztos egy svéd faluból jött – gondolkodott a barátnőm – vagy Norvégiából. Gleccsertörő volt vagy bálnavadász, mielőtt írni kezdett.” Egyszerre féltünk ettől a képzeletünkben már igazi vademberré nőtt alaktól, és egyszerre vágytunk arra, hogy végre szóba elegyedhessünk vele. Erre az utolsó esténken került sor. A lassú enyhülés miatt kiderült, másnap indulhatunk. Vettünk hát egy üveg bort, és éjjel is lementünk a télikertbe. Ott ült ő is, egyedül. Az asztalához invitált minket. És amikor kezet fogtunk, úgy éreztem, elvesztem. Fogalmam nincs, miről beszélgettünk, nem tudtam figyelni. Később felszaladtam egy parókáért a szobába, mert meg akartuk nézni, hogy nézhet ki hajjal. Amikor jöttem volna le a lépcsőn, egyszerre csak azt éreztem, repülök. Nem volt félelmetes, sőt. A mellkasán landoltam. Csak ölelt, szorosan, miközben a lábam nem érintette a földet, a romantikus regényekben ezt örvénynek hívják, ezen mindig nevettem, de most valóban éreztem ezt az elképesztő, addig elképzelhetetlen húzást, sodródást, zuhanást, mindenem elragadta. Egyetlen pillanatra testetlen lettem, közben igenis volt testem, ami összeforrt az ő testével. Mikor elengedett, úgy éreztem magam, mint egy hatalmas szeretkezés után. Alig kaptam levegőt, fáradt voltam, de boldog, tudatosult bennem, hogy lángol az arcom, lángolok. Ő ugyanolyan bálványszerű volt, mint addig, nem láttam rajta változást. „Képtelenség – bukott ki belőlem – nem lehet.” „Hiszen lehetett – felelte –, a szeretőm vagy. És – fűzte hozzá – bár soha nem lesz közöttünk ennél több, az is maradsz.” És elment aludni.

Nem tudom, honnan szerezte meg a telefonszámom, de már másnap, a kocsiban üzenetet kaptam tőle. Hogy őneki nem vagyok az esete, a pici, filigrán lányokat szereti amúgy, de most már mindegy. Egy hétre rá a legszebb erotikus verset kaptam meg tőle, amit rólam írt. És innentől nem volt megállás. Kiderült lassan, hogy mindketten hűséges típusok vagyunk, ráadásul épp ugyanannyi ideje élünk a szerelmünkkel, ezért sem lehetett, nem lehet több közöttünk. Ám ő azt is írta, hogy ebben a helyzetben igenis meg lehet találni azt, ahol még nem csalunk, de mégis adunk egymásnak sok mindent. Sőt, mindent, ugyanúgy, csak éppen valódi érintések nélkül. Aki elolvasná a levelezésünket, azt hihetné, két egymástól elszakadt, ám friss szerelmes ír egymásnak, akiknek, ha együtt vannak, természetes az összeolvadás, akik ki tudja hányszor bújtak már össze, a legnagyobb szerelemben. Megtörtént minden, és megtörtént újra s újra. Később ritkultak a levelek, de nagyon jó volt váratlanul meglátni mondjuk egy pocsék nap végén, hogy írt. Például azt, hogy érzi az ízemet, rám gondol, velem alszik, és reméli, velem fog ébredni is. Két évre levelezésünk kezdete után egyszer csak meglátogatott. Rettegtem a reális veszélytől, hogy megtörik a varázs. Vagy úgy, hogy a valóságban is egymásnak esünk, vagy úgy, hogy mindkettőnket letaglóz ez a valószerűtlen viszony, és egyszerűen kiábrándulunk. De nem ez történt. Megint semmi nem történt, a semmi történt, csak sétálgattunk, beszélgettünk, elmentünk a Széchenyi fürdőbe, koncertekre. Még véletlenül sem ért hozzám egyszer sem, a megírt, és így átélt dolgokat még szavakkal sem érintettük. Ám miután elment, a levelezés ugyanúgy folytatódott. A szimpla kis együttléteink megteltek erotikával, teste lett megint mindennek, jól körülírhatóan. Ma már csak barátok vagyunk, kikopott az érzékiség valahogy kettőnkből, de ez nem baj, hiszen minden csillapul egyszer. Mindenestre jó volt az én nagydarab ínyencemtől megtanulni, hogy a képzeletünk mindenre képes, még a gyönyörre is.