Sweatshopok Magyarországon

Varrónősors itthon

Irénnek rettentően kellett pisilnie, de nem állhatott fel a varrógép mellől. „Ez a szabály, és kész!” – zárta rövidre a vitát a munkafelügyelő. Irén szomjas is volt, de ivással sem húzhatták az időt. Havi ötvenezerért. A nő másnap elhagyta a pályát, jelenleg masszőr.
Irén esete gyakori. Amikor a Varrónők, nőiruha-készítők, kézművesek szakmai fóruma nevű Facebook-csoport tagjait kérdezem a tapasztalataikról, ömlik a panasz. „Minden hónapban be kellett jelenteni, ki mikor menstruál. Mert csak úgy nem lehet kimászkálni a mosdóba” – írja valaki. Máshol rászóltak az alkalmazottakra, ha beszélgettek vagy elnevették magukat.

Havi harmincezer forint
Egy másik lánynak, aki három éve végzett kitűnő bizonyítvánnyal, havi száznegyvenezret, jó légkört és bejelentett minimálbért ígértek. „Teljesítménybért kaptunk volna, de az elvárt napi normát olyan magasra tették, hogy szinte senki se tudta teljesíteni. Aztán közölték, hogy túl kevés hasznot termelek, ezért csak négy órára jelentettek be. Kötelező volt túlórázni. Volt olyan szombat, hogy reggel hattól este hétig varrtam, és alig kerestem valamit. Az egyik hónapban harminchét ezer forinttal szúrták ki a szemem.”
Csupa hasonló történetet olvasok. Egy hétre tízezer, tizenhatezer, háromezer forint. Elmaradt fizetések, teljesíthetetlen követelmények. Varrást oktató tanárnő, aki éhbérét küszködik. Mesélnek a gyerekruhás cégről, amelyik nyolcvan forintot ad egy tízezer forintos melegítő összevarrásáért úgy, hogy a varrónőknek kell az alapanyaggal, majd a kész áruval vidék és Pest között furikázniuk, a saját költségükön. Egy nő, aki otthon dolgozik, abból fizeti ki a járulékokat, hogy hétfőnként takarít. „Ha ki kell hívnom a varrógépműszerészt, tíz perc munkáért tizenháromezer forintot kér – írja. – Én ezért a pénzért három napot robotolok.” Más is említi, hogy két menyasszonyi ruha között vécét pucol.
Feketemunka. „Ha jött az idegenrendészet, a hátsó kapun szerteszét szaladtak az erdélyi vendégmunkások.” „Tudtuk nélkül kijelentik a lányokat, csak a tb-nél derül ki, hogy baj van.” Egy cég a támogatásért az egyébként egészséges alkalmazottakról olyan fotót készít, amellyel igazolja, hogy megváltozott munkaképességűeket foglalkoztat.
Garázsvarrodák, dohos pincék. Zsúfoltság. Fejenként egy négyzetméternyi hely, mindenhol forró vasaló. Reuma. És hát a stressz. „Mivel fázisonként darabbéreznek, a kollégák egymással veszekednek, hogy ki mit készít.” Valakinek a családjában hét varrónő volt, de mind elhagyta a szakmát.
A Facebook-csoport indítója, Szakál Brigitta húsz éve egy garázsvarrodában kezdte. „Előfordult, hogy hajnali ötig nyomtuk, négy órát aludtunk, aztán jött értünk a főnök, csak hogy haladjunk. Neki is állandóan fenyegetőzött a megrendelő, hogy ha késünk, nem fizet.” Néhány év után kijelentette, hogy többé nem akar varrógépet látni, de végül a családja unszolására („Olyan szépen csinálod!”) saját szabóságot nyitott. Olcsón kell vállalnia mindent. Ő is varrt már ezerkétszáz forintért olyan koktélruhát, amelyet tizenhatezerért árultak. „Ennek a szakmának már nincs becsülete – mondja. – Sok nő fodrászra meg manikűrösre nem sajnálja a pénzt. De amikor a varrónő azt mondja, hogy x ezer forint a munkadíj, felháborodnak, hogy az sok. És nemcsak az ügyfelek nincsenek tisztában a munkánk értékével: a méretes szabóságokban sem fogják fel, hogy a szakmánk időigényes, precíz szaktudást igényel, és rengeteg járulékos költség terheli.”

Nők futószalagon
Átlagos családi ház az ország keleti részén. Csak a tornácon álldogáló nőkből találom ki, hogy ez a varroda. Előzetes bejelentkezés nélkül toppanok be, a tulajdonos nincs is itt. A munkavezető barátságos, ötven körüli nő, eleinte vonakodik szóba állni velem. „Hajjaj, panasz az lenne bőven! De legalább van állásunk” – mondja mosolyogva. Végül azért válaszol arra, mi a leggyakoribb konfliktusforrás. „Hogy a lányok régen többet kerestek. Meg hogy a megrendelők borzalmasan rámennek a minőségre, fél milliméter csúszást sem engednek, mindent visszadobnak. A minőséghez viszont kevés az idő.”
Körbevezet. Harminc-negyven nő, „szalagban” dolgoznak: mindenki egy munkafázist ismétel újra és újra, van, aki például csak az akasztót varrja. Tollas kabátot és láthatósági mellényt készítenek. Az asztalokon sárga rongydarab. A szalagvezető a kész ruhát átvizsgálja, a hibás öltéseket színes gombostűkkel jelöli. A falon divatplakátok, az egyik szobában szól a rádió.
Mostanában hárman léptek ki a cégtől. „Nagyon megérzem – mondja a kísérőm. – És a régi motorosokat, akikre számíthattam, már nem lehet pótolni.” Szerinte a főnöke se kap túl sokat. „Legalábbis hiszek abban, hogy ha tudna, többet adna nekünk.” Azt mondja, hogy ha például boltban lenne eladó, akkor is dolgozna hétvégén. „Ha nem tanultunk annyit, hogy jobb helyen legyünk, akkor fogadjuk el, ami jutott.”

(...)

A cikket teljes terjedelmében a 2016. szeptemberi ELLE-ben olvashatjátok!