Nem hiszem el, ki vagyok!

Kalandos riport egy belső utazásról

A belső utazás módszere azóta több tízezer emberen segített, hogy saját maga és környezete elfogadásával, belső értékei, korlátai megismerésével, negatív viselkedésmintái mögött húzódó akár gyerekkorba visszanyúló félelmek, fájdalmak megélésével és elengedésével életét szabadabbá, örömtelibbé tegye. A módszerról szóló könyv magyarul Belső utazás címmel jelent meg 1999-ben az Agykontroll kiadó gondozásában és Heltay Klára fordításában).

Néhány apró különbségen túl a férfi állítólag alapvetően abban tér el a nőtől, hogy míg az előbbinek rendíthetetlen az önbizalma, addig ez utóbbié meglehetősen gyenge lábakon áll. Még a leghatározottabb nő magatartása mögött is könnyen rejtőzhet iszonyatos bizonytalanság, saját képességeinek és teljesítményének megkérdőjelezése. Ez a téma a legváratlanabb pillanatokban felszínre törhet, én például legutóbb akkor találkoztam vele, amikor a módszer egyik hivatalos hazai terapeutája, Beszterczey Ildikó jóvoltából kipróbálhattam az angolul The Journey, magyarul belső utazás névre hallgató eljárást .

Pedig kezdetben teljesen más problémával terveztünk dolgozni, olyasmivel, ami egyébként szerintem szintén sok embert érint manapság: a türelmetlenség, az időzavar, az általános ingerlékenység. Gondoltam, ha végigjárom az utat, talán megértem, miért reagálok idegesen, ha valaki 50-nel tötymörög előttem az autójával a belső sávban ott, ahol 70-nel lehet menni, ha szép kényelmesen rakodik a pénztárnál, miközben mögötte már a húsos pultig ér a sor, ha tíz mondatban mondja el azt, amit egyben is el lehetne, vagyis megítélésem szerint lopja az időmet. Aztán Ildikó vezetésével elindultam a testem belsejébe, az érzelmeim világába és az emlékeimbe vezető utazáson, és mire az út végére értem, rájöttem, egészen más kérdéseimre kaptam választ, mint amiket eredetileg feltettem. De a módszernek éppen az az egyik jellegzetessége, hogy testi és lelki gondok meglepően hosszú listájánál alkalmazható eredményesen, legyen az harag, depresszió, bánat, szorongás vagy félelem, vagy csupán annyi, hogy többet várunk az élettől, mint amennyit kapunk.

Gyerekeknél például, akik Ildikó szerint gyakran nem is sejtik, kik ők valójában, hiszen a környezetük jelzései sokkal meghatározóbbak, mint saját, önmagukról kialakított képük, ugyanúgy jól működik az önbizalom erősítése, mint felnőtteknél. Nem lehet elég korán megtanulni testünk finom jelzéseit, amelyek érzelmek formájában segítenek magunkhoz és a külvilághoz fűződő kapcsolatunk helyes értékelésében. Negatív érzelmeink, mint a félelem, a harag, a bűntudat, a kisebbrendűség érzésének megélésével, megértésével, megfelelő kezelésével és helyes útra terelésével a kifelé forduló agresszió, ill. a befelé forduló önmarcangolás helyett olyan hatalmas pozitív energia szabadul fel, hogy úgy érezzük, az életünk valóban a mi kezünkben, a mi irányításunk alatt áll.Ennek megtapasztalására van lehetőségük a gyerekeknek a gyerektanfolyamon.

Brandon egy kosárlabda méretű miómától szabadult meg úgy, hogy visszafejtette azokat az érzelmi rétegeket, amelyek mélyére jutva rájött, mi okozhatta a betegségét, és ugyanezt az utat bárki végigjárhatja. Még ha úgy érezzük is, a mi problémáink eltörpülnek az ilyen súlyos betegségekhez képest, az a támaszt nyújtó lelki erő, a megerősítés, amit nyerünk, mindannyiunknak jól jöhet.

Az utazás kalandos volt és meglepő fordulatokban gazdag, mintha álmodtam volna, holott valójában behunyt szemmel, relaxált állapotban a képzeletemmel kellett dolgoznom. A furcsa az, hogy fogalmam sincs, honnan jöttek a képek, amelyeket terapeuta kérdéseire válaszolgatva láttam, egyszerűen csak felbukkantak, filmszerűen, élesen és teljesen tisztán. Képzeletben először az éberség szintjét jelző lépcsőn haladok lefelé, majd belépek egy kapun, amely mögött ott vár a mentorom, egy nagy szakállas, köpenyt viselő öregember, aki szakasztott úgy néz ki, mint Szent Jeromos Dürer rézkarcán. Ketten beülünk egy űrhajóba és landolunk egy sötét sziklabarlangban, ahol a zseblámpáinkkal körbevilágítva egy férfi csontvázát pillantjuk meg a földön. Világosan látom magam, amint ott állok kora középkori ruhába öltözötten, térd alá érő sötétkék gyapjúruhában, a lábamon barna bőrsaruval, a fejemen fehér főkötővel, és miközben a csontokat nézem, elönt az a bizonyosság, hogy nekem ehhez a férfihoz közöm van. Hogy ő az, aki az odatartozás érzését adja nekem, és az én feladatom őt méltó módon eltemettetni. A következő jelenetben már egy régi normann templom falánál állok a temetőben, ahol négy sötét köpönyeges alak leereszti a sírgödörbe az előbbi férfi most már koporsóba helyezett földi maradványait, majd betemeti a sírt és fából készült keresztet tűz a fejéhez. Érzem, hogy helyesen cselekedtem. A vágy, hogy valóban ott legyek, és ne itt és most, a valódi életemben, egyre erősebb, és a mélyére nézve egy olyan kőhöz hasonló sziklatömb bontakozik ki a szemem előtt, mint amilyenbe Artúr király kardját, az Excaliburt döfték bele. A sziklán az a felirat áll, „én vagyok”, és amikor a terapeuta megkérdezi, mit üzen nekem a kő, azonnal tudom a választ: Schiller Örömódájának azt a sorát, amit a 9. szimfóniában a tenor énekel, „járjátok örömmel az utatokat, mint a hős, aki a győzelem felé halad”. Ez a verssor gyakran eszembe szokott jutni, ha egy-egy nem hétköznapi feladat előtt meg akarom erősíteni magam abban, hogy meg fogom tudni oldani.

Aztán a mentorommal, önmagam gyerekkori változatával (copfos, három év körüli, szintén középkori ruhát viselő kislánnyal) és az édesapámmal együtt ott találom magam egy tábortűz körül. Ez a feltétel nélküli szeretet, megértés és elfogadás tüze. Felelevenedik egy valóban hároméves kori emlékem: az apukámmal torpedót játszottunk és amikor őt telefonhoz hívták, egy idő után nem tudtam ellenállni a kísértésnek és megnéztem, hol jelölte be a hajóit. Emiatt azonban annyira elszégyelltem magam, hogy miután visszajött, nem mertem kilőni a hajókat. A mai napig bármikor fel tudom idézni ezt a szégyenérzetet, és azt a leckét is, amit akkor tanultam, hogy ne csaljam meg senki bizalmát, mert a lelkiismeretem gyötörni fog. A tábortűznél bocsánatot kérek az apukámtól, amiért becsaptam, ő pedig azt válaszolja, soha nem is haragudott rám. Ez az a hely, ahol mindenkinek megbocsáthatunk az elszenvedett fájdalomért, és azt soha többé nem kell átélnünk. Ezután újra fel kell idéznem az előbbi temetői jelenetet, és azt érezem, a korábbinál is határozottabb és magabiztosabb vagyok, tudom, hogy bármilyen feladat talál rám, meg tudom oldani, méghozzá egyedül és jól. A temető fölött egyszerre feltűnik egy nagy rétisas és leereszkedik a fejfára. Egymásra nézünk, odalépek hozzá és felé nyújtom a kezemet, ő pedig lehajtja a fejét és megérinti az ujjaimat a csőrével. Úgy kapcsolódunk egymáshoz, mint a Sixtus-kápolna teremtés-jelenetén Isten és Ádám, az ereje átáramlik belém. Végül a mentorommal visszaszállunk az űrhajóba és visszarepülünk oda, ahol találkoztunk. Ott köszönetet mondok neki, elbúcsúzunk és a lépcsőkön fellépkedve visszatérek a teljes éberség tudatállapotába.

Bár én nem valamilyen testi panaszomra kerestem gyógyírt, olyan intenzitással éltem át azt az érzést, hogy erős vagyok és bármit meg tudok oldani, hogy biztos vagyok benne, később is fel fogom tudni idézni. Mostanában egy hét alatt ketten is szóltak, hogy nem hívom fel kellő módon a figyelmet a teljesítményemre, valószínűleg ezért vezetett erre az utam.

Rovatfotó: Getty Images