Gyógyító szex

A szex arcai című sorozatunkból

Mereven fixíroztam a járdeszegélyt, miközben apám a következő szavakat mondta a telefon túlsó végén: "Sajnos, rossz híreim vannak, drágám." Szorosan a fülemhez szorítottam a készüléket, miközben elmagyarázta, a CT kimutatta, hogy anyám tüdejében van egy tumor, szorosan a nyelőcsöve körül, és áttéteket találtak a csontjában is. Most is magam előtt látom az apró kavicsokat az aszfaltban, ahogy hozzáteszi, az orvosok hat hónapot jósolnak neki. Mind ez a pillanat, mint az ezt követő hónapok történései teljes homályban élnek az emlékezetemben, kivéve a szexet.

Sammel kezdődött, egy 38 éves pincérrel, akinek szinte visszataszító volt a megjelenése. Egyáltalán nem tetszett, de volt valami veszélyesen vonzó a kinézetében, amit csak fokozott kivillanó mellkasszőre és farkasfogakból fűzött nyakéke. Már dolgozott bennem némi alkohol, amikor megismerkedtem vele egy bárban, két sörrel később pedig azon kaptam magam, hogy egy félreeső zugban a bugyimban nyúlkál. Amikor felmentünk hozzám, teljesen átvette az irányítást, megragadta az arcomat, a csuklómat és a hajamat. Valahogy éreztem, hogy ez ilyen lesz. Minél erősebben szorított, nyomott vagy húzott, annál hangosabban nyögtem fel. Értette az üzenetet. Összevissza hajtogatott, rakosgatott és úgy vonszolt végig a szőnyegen, mint egy rongybabát. Maga is meglepődött, mennyire lelkesedtem önnön megtépázásomért. "Viccelsz, ugye? Biztosan viccelsz!" - mondta lihegve, mintha megnyerte volna a lottó főnyereményt, pedig nem is vásárolt szelvényt.

Én is meg voltam lepve. Persze, láttam már ennél keményebb pornót életemben, sőt, írtam is cikket egy online magazinnak a szado-mazóról, én magam azonban sosem használtam még egy ártatlan bilincset sem. Tisztában voltam vele, hogy újkeletű vágyaim anyám betegségével hozhatók összefüggésbe. A hajamat is levágattam olyasmire, mint az Aeon Flux nevű képregényhős bubifrizurája, mintegy jelezve, hogy készen állok a harcra a gonosz ellen. Olyan volt ez, mintha minden jellegzetességemet el akartam volna tüntetni, hiszen ki is lehetnék anyám nélkül?
Sam olyan térd- és könyökhorzsolásokkal hagyott ott, amelyek még egy hónappal később sem gyógyultak be teljesen, de mindez semmi volt a fenekemen éktelenkedő, tenyérnyi véraláfutáshoz képest.
Megmutattam az egyik barátnőmnek, aki egyáltalán nem volt lenyűgözve. Ahogyan a többi barátom sem. Azt gondoltam, ők ezt nem értik. Nem értik, hogy részemről ez nem önpusztítás, hanem megerősítés. Még tele voltam sebekkel, amikor Sam után néhány nappal meglátogattam anyámat a kórházban. Rám nézett tágra nyílt, kérlelő szemével és azt állította, az orvosok titokban áthelyezték őt a zárt osztályra. Halálra rémültem – nem azért, mert elhittem az összeesküvés-elméletét, hanem mert úgy beszélt, mint akinek elment az esze. Rettegtem, mi van akkor, ha máris elvesztettem az édesanyámat?

Nem sokkal ezután találkoztam Mike-kal, aki okos volt és karizmatikus, valamint alkoholista. Azonnal vonzódni kezdtem hozzá. A gyász elszigetel, vele azonban nem éreztem olyan magányosanak magam. Egy közös barátunk révén találkoztunk, és úgy jöttünk össze, hogy én ecsetelni kezdtem neki anyám betegségét, mire ő azt mondta, "biztos nagyon nehéz időszakon mész keresztül", majd megfogta a kezem és az ölébe ültetett. Az elejétől fogva domináns volt az ágyban, de olyan értelemben, ahogyan az én generációmban általános volt a férfiak körében. Csakúgy, mint Samet, őt is arra buzdítottam, ne fogja vissza magát. Nem telt bele sok idő, és hátulról tett magáévá, miközben a kezével befogta a számat. Kicsavarta a nyakam, az állkapcsomnál fogva húzta hátra a fejemet, mintha valami pornográf jógát gyakorolnánk. Bár ezt sosem mondtuk ki, tudnia kellett, hogy különös szexuális étvágyamnak köze van anyám betegséghez. Igaz, neki meggyőződése volt, hogy a lányok szeretik a durva szexet. Kezdtem felismerni, hogy a durva szex, amelyben különben más férfiakkal is részem volt ugyanebben az időszakban, a lelki szenvedésem fizikai megnyilvánulását jelentette, és úgy hozott számomra enyhülést, ahogyan a könnyeim soha. Olyan volt ez, mintha vagdosnám magam. A gyászom absztarkt volt, hiszen egyelőre csak elképzelni tudtam, milyen lesz az élet anya nélkül, a testemen lévő sebek azonban nagyon is valódiak. Úgy néztem ki, mint akit ver az élet. És úgy is éreztem magam.

Egy napon meglátogattam a szüleimet, és egy nagy sállal takartam el a sérüléseimet, de közben arra gondoltam, egy kicsit azt akarom, hogy anyám észrevegye őket. Ettől nagyon elszégyeltem magam. Anyám karja tele volt véraláfutásokkal az állandó injekciózástól, akárcsak a hasa, amit szintén folyton szúrkáltak. Milyen alapon merem a saját sérüléseimet egy napon említeni az övéivel?
A problémával felkerestem egy szexológust. Ő azt mondta, hogy akárcsak az evés, az ivás, vagy a vásárlás, "a szex is nagyon gyorsan az öngyógyítás egyik formájává tud válni, hiszen segít elkerülni , hogy igazán mélyen szembenézzünk háborgó érzéseinkkel". Az orvos szerint ez akkor válik veszélyessé, ha túl sokáig tart, esetleg krónikussá válik, de legfőképpen ha emberi kapcsolataink rovására megy. Amit én műveltem, az kétség kívül egészségtelen volt. Mértéktelenül ittam, ami általában szexszel társult. Elértem olyan pontokat, amikor észbe kellett volna kapnom, például amikor a saját hányásom mellett ébredtem, de ami azt illeti, még ennél is mélyebbre süllyedtem.

Anyám csodálatos ember volt. Egyke vagyok, és a szüleimmel hárman tökéletes triót alkottunk. Megvoltak a saját játékaink és vicceink, mindig odafigyeltek rám. De anyám imádta mások gyerekeit is. Az otthonunk mindig nyitva állt a barátaim előtt is, mindig ott marasztalta őket vacsorára, vagy segített nekik, ha igazán bajba kerültek. Nem nevezném ölelkezős típusnak, de hihetetlenül gondoskodó volt. Nemcsak azt gondoltam, a világ biztonságosabb, ha ő is benne él, hanem szilárdan hittem, igazából így van csak értelme az életnek. Végtelen beszélgetéseink voltak, főleg főiskolás koromban, filozófiáról, irodalomról, vallásról. Így élt a mi kis családunk. Nem maraddtak számunkra tabu témák, a szüleim előszeretettel beszéltek a szexről és annak spirituális, transzcendens lehetőségeiről is. Abban azonban biztos vagyok, hogy a szexualitásnak azt a formáját, amelyben én akkor éltem, ártónak tartották volna.

Hálaadás estéjén történt, vacsora után, miközben a szüleim nappalijában ültem az egyik kórházi alkalmazott mellett, hogy hirtelen erőszakra vágytam. Amint hazaértem, írtam egy sms-t Mike-nak, "Legyél hozzám durva!", ő pedig azonnal válaszolt: "Meglesz."Arra kértem, lépjünk feljebb egy szintet, anélkül, hogy tudtam volna, ez mit jelent. Nem volt semmi direkt elképzelésem, egyszerűen csak kíváncsi voltam, meddig képes elmenni. A sorsnak nem adhattam engedélyt, hogy megkínozzon, Mike-nak viszont igen. Volt valami megnyugtató abban, hogy a káosz és a kín egy részét kontrollálni tudom. Ahogy beléptem a hálószobájába, letepert a matracra és azt kérdezte: "Ki itt a főnök? Azt hiszed, te vagy?" Megráztam a fejem. Végigverte az arcomat az ujjai hegyével, én pedig nevettem és biztattam, csinálja erősebben. Az volt az első alkalom, hogy valaki megpofozott. Ez volt a testem ellen elkövetett legnagyobb támadás. Azt éreztem, az arcom én vagyok. Izgató volt, szinte élvezetes. Újabb három pofont kaptam. Olyan volt az egész, mint a buddhista meditáció találkozása a szado-mazóval. Később, amikor a karjaiban feküdtem, így szólt: "kemény volt a Hálaadás, igaz?", "Aha", feleltem nevetve. "Jó kis emlékeztető volt, milyen kevés idő maradt hátra." A hangom elcsuklott, ahogy befejeztem a mondatot, és csak reménykedni mertem, nem veszi észre, hogy egy könnycsepp a mellkasára hull. Mike egyébként állandóan aggódott, hogy túl sok, amit velem tesz, én azonban mindig megnyugtattam, hogy ez az, amit akarok. Ugyanakkor a találkozásaink után mindig úgy éreztem, kihasználtak, bántottak és egyedül hagytak. Mike notórius gazfickó volt, én pedig éltem azzal a szánalmas reménnyel, hogy meg tudom változtatni.

Egy nap aztán megváltoztak a dolgok. Apám éppen hazafelé vitt a kórházból, ahol anyámat látogattuk meg, és az autóban váratlanul elsírta magát. "Annyira szeretem őt!" – zokogta. "Nem tudom elképzelni az életemet nélküle!" Szokatlan volt ez a kétségbeesés a részéről, addig mindig azzal vigasztalta magát, hogy a felesége személyében legalább jutott neki az életben egy ekkora szerelem, még akkor is, ha el fogja veszíteni. Hirtelen belém nyilallt, hogy apámnak is épp széthullik az élete. Én pedig úgy reagáltam erre a világ vége hangulatra, hogy írtam egy sms-t: "Adnál egy pofont?" Néztem a szavakat, a kurzor épp a szívem ritmusában lüktetett. Az ujjam egyenesen a visszavonás gomb felé haladt: törlés, törlés, törlés. Már rég kitörlődött az üzenet, amikor még mindig nyomtam a gombot. Rájöttem, hogy nincs az a fizikai fájdalom, ami enyhítheti a lelki szenvedésemet. Hogy apám szívszorító bánatához mérten az én nihilista reakcióm undorító.

A durva szex nem egyik napról a másikra tűnt el az életemből, de elvesztette jelentőségét, így értelmét is. Ugyanakkor elkezdtem áldásként tekinteni a tényre, hogy anyám jól reagált a kezelésekre, és mellette lenni nem volt már olyan szívszaggató. Az egyik lakótársam azt mondta: "szerencsés vagy, mert lehet, hogy az én anyám száz évig fog élni, de sosem lesz vele olyan a kapcsolatom, mint neked a tieddel."
Anyám állapota az orvosok várakozását felülmúlóan alakult, három év telt el azóta, de még mindig köztünk van. Igaz, rákja van, haldoklik, én pedig folyamatosan gyászolom. Ám ahelyett, hogy tönkretenném magam, próbálom azt a tanácsát követni, amit minden távozásomkor megismétel: "Vigyázz magadra, kislányom!"

T. F.