Télen a legrosszabb anyának lenni

"November óta a két fiam összesen körülbelül hússzor volt beteg"

Tavaly, amikor világra hoztam a kisebbik fiamat, sokat gondoltam az influenzára. Olyanformán, ahogy tini koromban a titkos szerelmemre: kicsit megszállottan, az éjszaka közepén a Google-ön kutakodva utána. Az összes cikket elolvastam, ami arról szólt, hogy ez az évtized legcudarabb influenza vírusa, meg arról, milyen légzési rendellenességeket tud okozni a csecsemőknél (mentségemre legyen mondva: otthon voltam a babával, délután 4-kor már sötétedett és iszonytató hideg volt odakint. Nem maradt túl sok tennivalóm, azon kívül, hogy a Doctor Murphy című sorozatot néztem (egyébként ajánlom, meglepően jó), és azon izgultam, nehogy a gyerek megfertőződjön.

Hál’istennek, az influenzát akkor megúsztuk, de szegény jó sokszor megfázott, ahogy a bátyja is. Bár mindez csak egy éve volt, a korai gyerekbetegségek velejárói azóta homályosan egymásba fonódtak és egy sötét lyukat hagytak az agyamban, ami az októbertől márciusig tartó időszakhoz kötődik. A tavasz eljövetelével a fiaim végre nem voltak folyton betegek, és én el is feledkeztem szépen az egészről – azt hiszem, ez a biológiailag szükséges szülői emlékezetkiesés tipikus példája. „Betegség? Milyen betegség? A gyerekeim majd’ kicsattannak az egészségtől” – gondolja minden anya júniusban. De most itt vagyunk megint a sűrűjében, és már emlékszem: annyira utálom a telet!

Persze, nem számít túl radikálisnak, ha valaki utálja a telet. Biztos vagyok benne, hogy szaladgál köztünk pár furcsa lény, aki élvezi a csontig hatoló szelet, a bőrszárazságot és azt, hogy lehangolt, sápadt emberek veszik körül. De azért a legtöbben a tavaszt, az őszt vagy a nyarat részesítjük előnyben. A napfény fontos. A meleg jól esik az embernek. A tengerpart jó hely. Egy szó, mint száz, mindig is utáltam a telet, de mikor még nem voltak gyerekeim, találtam benne néhány élvezetes dolgot a sok szenvedés mellett: a kandalló melegét, az ünnepeket, a nagy, kötött pulóvereket. De – ha még nem tapasztaltad, hidd el nekem – semmi sem tud úgy agyonvágni egy karácsonyt, mint egy kruppos gyerek, nem is beszélve a fülfertőzésről. Régebben az ünnepekről a sok finomság jutott az eszembe. Most leginkább az, hogy olyankor nem rendel a gyerekorvos.

Aztán ott az állandó kézfertőtlenítőzés, a hapcizó gyerekek szemmel tartása, a hosszú, unalmas napok, amiket a lakásban töltünk, mert valaki lemondta a közös programot – Gyuszi lázas; Vince taknyos; Lilinek fáj a hasa. És az állandó, őrjítő öltöztetés. Ahhoz, hogy az egyéves gyerekemmel ki lehessen menni a lakásból, egy pelenka-bugyi-póló-nadrág-pulóver-kabát-sapka-kesztyű-zokni-cipő együttesbe kell belegyömöszölni.

Ezt a szerencsétlen Michelin-figura babakocsiba tömködése követi, amikor is lefogom az egyik kezemmel, míg a másikkal az övet próbálom becsatolni. A fene ezekbe az övekbe – mindig elvesznek az ülésbe beletuszkolt téli felszerelés mögött. (Ha a pokolra jutok, az biztosan elveszett babakocsiövekkel, beragadt kisgyerekkabát cipzárakkal és autós gyerekülésekkel lesz tele). Ilyenkor mindig a rövidnadrágos, pólós, pamutkalapos és sportbabakocsis időkről álmodozom.

De most az influenza ideje van. Nem beszélve a gyomorinfluenzáról. Meg a megfázásról. És a kruppról. És a fülgyulladásról. És a torokgyulladásról. És a coxsackie-vírusról (ne nézz utána, mi az, ha nem kell tudnod). És az ok nélküli lázakról. Ezek mind télen jönnek elő, mint az éjszakai csótányok, besettenkednek a gyerekeid óvodájába vagy bölcsődébe, az orrlyukaikon át jönnek ki, innen aztán apró ujjak viszik tovább őket a szájba. Az anyáknak betegségradarjuk nő – én rögtön meghallom a gyerekem hangján, ha valami nem stimmel, az az apró köhögés a másik szobában petárdaként robban a fülemben. „Köhögtél?” – kiabálom. „Nem!” – jön a válasz, de sajnos nem igaz.

Eddig ezen a télen a két fiam összesen körülbelül hússzor volt beteg. Biztos, hogy nem tévedek nagyot, de ne haragudjatok, megszámolni pontosan nem tudom, ugyanis megint összefolynak az események. A három éves mindenfélét hazahoz az óvodából, az egyéves elkapja, majd egymásnak adják oda-vissza, amíg – meglepetés! Én, vagy a férjem is megkapjuk. Régebben sosem voltam beteg. Még dicsekedtem is vele, milyen jó az immunrendszerem. Na, most aztán rajtam csattan az ostor: szeptember óta háromszor voltam megfázva, de lett köhögős vírusom és arcüreggyulladásom is. Decemberben a családon epikus gyomorinfluenza ment keresztül, amit most inkább nem részleteznék. Azt azért mégis elmesélem, hogy volt egy olyan pont, amikor a két gyerek egyszerre hányt rám. Aztán, mint valami vígjáték jelenetben, az egyik macskánk ott, az orrunk előtt okádott még egy kiadósat. Ami nem öl meg, az megerősít, mondják, és ez igaz is a fejlődő szervezet immunrendszerére. Ami a lehányt szülőket illeti – ebben már nem vagyok olyan biztos.

Legutóbb, mikor a gyerekorvosnál jártunk, megosztottam a doktornővel az aggodalmamat, hogy a gyerekeim szerintem túlságosan sokszor betegek. Ez normális? – kérdeztem. Vagy valami nagyon nincs rendben? Szörnyű, amikor az ember gyereke beteg. Bevallottam, hogy a Google-ön rákerestem a „Miért sápadt a gyerek?” kifejezésre a éjszaka közepén, ami persze elborzasztó eredményekhez vezetett. A doktornőnek szerintem van egy külön nézése, amit az aggódó téli anyáknak tart fenn. „A kisgyerekek állandóan betegek. És mind sápadt. A tél a legrosszabb” – mondta azért ki, hogy megnyugtasson.

Tudom, egyszer ennek is vége lesz. Tudom, hogy amikor a gyerekeim megnőnek, a tél a mozizást és a teremfocit jelenti majd a rájuk leselkedő baktériumok helyett, akik a friss húst látják bennük. Amikor a sógórnőmnek panaszkodtam minderről, akinek most 10 és 12 évesek a lányai, összerándult, mintha szellemet látott volna. „Jaj, a beteg évek!” – mondta „Már majdnem elfelejtettem őket”. Nekem jól esik hallani más anyák küzdelmeiről. Például azért, hogy tudjam, ez az életszakasz is elmúlik, mint a nátha. Nemrég a Google feldobott egy értesítést arról, hogy a térségben „magas az influenza-aktivitás”. Azonnal kitöröltem. Jön a tavasz!