Miért olyan nehéz segítséget kérni, és hogyan tegyük?

Korunk az önsegítés, mentális egészség, belső erő fontosságát hirdeti teljes hangerővel és minden platformon, mégis, egyre több kutatás, cikk és tapasztalás mutatja, hogy a teljes elmagányosodás korát éljük, így élhetünk a gyanúperrel, hogy valami mégsem működik teljesen jól. Vajon erős vagyok akkor is, ha segítséget kérek? Vagy éppen az a valódi erő, ha beismerem: együtt bizony könnyebb lehet? Szakértő segítségével keressük a kapaszkodókat. 

Bacsó Flóra konfliktuskezelő szakember, Kapcsolódó Nevelés oktató és Somatic Experiencing Practitioner, aki egyéni és csoportos folyamatokban kíséri az embereket. Munkájában a mediáció és a resztoratív gyakorlatok eszközeit használja, jelenleg családterápiát és pszichológiát tanul. Flórát leginkább az foglalkoztatja, hogyan válhat a feszültség lehetőséggé. Mi most többek között arról kérdeztük, miért olyan nehéz 2025-ben segítséget kérni, ha bajban vagyunk? 

Mindent, egyedül

Sokszor és sokan érezzük úgy, hogy egyedül kell megbirkóznunk a nehézségeinkkel. „Mit csináljak, ki mondja meg, kit hívjak fel? Ha mindenki azt mondja, nem bírja el.” énekli Cseri Hanna az Oxigén című számában és tegye fel a kezét, aki nem érezte még azt, hogy nem akarja terhelni, nyomasztani a barátait, hiszen úgyis van elég problémájuk. Személyes tapasztalatom, hogy sűrűn bocsánatot kérnek az emberek, ha panaszkodnak, „lehoznak az életről”  a saját problémájukkal, ha ki merik mondani, hogy segítségre van szükségük, vagy csak egyszerűen ventillálni szeretnének. Azt hisszük, terhet jelentenünk másoknak, vagy éppen gyengének, bénának tűnünk, ha kimondjuk: szükségünk van a támogatásra. Korunk a belső erő, az önsegítés és az „állj a saját lábadra” üzeneteit harsogja, mégis egyre többen élnek át mély magányt. Pedig valójában mindannyian kapcsolatainkból merítünk erőt, csak sokszor nehéz ezt felismerni és kimondani. Bacsó Flóra konflituskezelési szakember szerint az egyik legnagyobb akadály, hogy sokkal empatikusabbak vagyunk másokkal, és ehhez képest önmagunkkal szigorúak:

Sokszor azt érezzük, mi vagyunk bénák, mások jobban csinálják. Nem látunk bele a másik életének mélyebb rétegeibe, ezért könnyen gondoljuk azt: biztos mi rontunk el valamit.

Ez az önkritikus belső hang gyakran visszatart attól, hogy odaforduljunk másokhoz és segítséget, támogatást kérjünk.

Minták, amelyek belénk égtek

Amellett, hogy a világ milyen üzenetek közvetít, a segítségkérés képessége – mint gyakorlatilag minden más képesség – nagyrészt attól függ, milyen mintákat hozunk otthonról. Ha gyerekkorunkban az érzéseinket nem ismerték el, könnyen megtanulhattuk, hogy „nincs értelme kimondani, úgysem figyelnek rám”. Flóra szerint:

Ha valakinek gyerekkorában vagy életében nem volt tapasztalata arról, hogy az érzéseit elismerik, akkor felnőttként sokkal több előzetes munka van abban, hogy egyáltalán ráismerjen, mi zajlik benne.

Ezért a segítségkérés első lépése sokszor fájdalmas és nehéz belső munkával kezdődik: először is észrevenni, hogy baj van, majd engedélyt adni magunknak arra, hogy erről beszéljünk.

Ismerjük fel, mire van szükségünk

Sokszor azt sem könnyű megfogalmazni, pontosan mit várunk a másiktól. Ha beszűkült tudatállapotban vagyunk, még inkább nehézséget okoz saját igényeink, érzéseink felismerése, helyette csak a fáradtságot vagy a szorongást érezzük. Ilyenkor érdemes kicsiben kezdeni. „Már az is segítség, ha kimondjuk: fáradt vagyok, jó lenne, ha valaki meghallgatna. Az első lépés legyen az, hogy jelezzük: itt most valami sok” – mondja Bacsó Flóra. Ez a kis lépés átszakíthatja a falat, amit magunk köré húztunk, és megnyithatja a lehetőséget a kapcsolódásra.

Legyünk konkrétak

A másik ember számára is könnyebb, ha pontosan tudja, miben lehet mellettünk. „Szeretem az egyszerű mondatokat. Ha valaki azt mondja: segíts, az sokszor túl nagy és megfoghatatlan. Ha azt mondja: gyere át beszélgetni, vagy segítenél bevásárolni, az világos kapaszkodó” – fogalmaz Flóra. A konkrétság tehermentesíti a kapcsolatot, és biztonságot ad a másiknak is: pontosan tudja, hogyan tud jelen lenni. Néha persze elég ennyi:

Szükségem van rád, hallgass meg.

Merjünk suták lenni

Sokan azért nem kérnek segítséget, mert félnek, hogy furán hangzik majd a szájukból. Pedig a tökéletlenség a kapcsolatok természetes része. „Keresetlen, suta próbálkozásaink is rendben vannak – a bénázás hozzátartozik a kapcsolatokhoz, sőt, sokszor ez a legfontosabb üzemanyag” – emeli ki Bacsó Flóra. Valójában éppen az ügyetlenség teszi hitelessé a kérésünket: aki szeret minket, annak nem a mondat szépsége fontos, hanem hogy végre elhangzott a legfontosabb üzenet – szükségem van rád. Flóra szerint az egyik legerősebb tapasztalat, amit a csoportos beszélgetésekből magukkal visznek az emberek, az a felismerés: „nem vagyok egyedül.” Ezt sem könyv, sem előadás nem tudja pótolni. „Amikor előttem egy másik ember, a maga keresetlen szavaival elmondja, hogy nehéz neki, és sebezhetőnek mutatja magát, az felülmúlhatatlan élmény” – mondja. Ez a fajta közvetlen tapasztalat oldja a magány érzését, és megmutatja: mások is küzdenek hasonló terhekkel.

 
Gyakoroljuk magunkon az empátiát

Egy hasznos gyakorlat, ha elképzeljük: mit mondanánk egy barátunknak hasonló helyzetben. Biztosan nem azt, hogy ne panaszkodj, hanem inkább: „Érthető, hogy elfáradtál, bárki így érezne.” Flóra szerint: „Képzeljük el, mi lenne, ha egy kedves ismerőssel történne ugyanez, amit most mi élünk meg. Mit mondanánk neki? Lehet, hogy csak annyit: kemény, nem csodálom, hogy kivagy. Ha neki ezt meg tudjuk engedni, az jó jel lehet arra is, hogy nekünk is ér segítséget kérni.” Ez a szemlélet segíthet lebontani azt a belső falat, amely azt suttogja: „Én vagyok a béna, nem kérhetek semmit.”

Nem kell mindent egyedül megoldani

Nehezen integrálható, de végtelenül fontos a lényeg: nem kell mindent egyedül elbírni. Nem lesz attól teher az ember, ha odafordul másokhoz. A társadalom gyakran a hősi önfeláldozást állítja példaként, de hosszú távon ez fenntarthatatlan.

Az érzéseink és szükségleteink kimondásának létjogosultsága van. Ha eljutunk odáig, hogy meg merjük fogalmazni, mire van szükségünk, az már egy feketeöves szint

– mondja Bacsó Flóra. „Ott kezdjük el gyakorolni, ahol éppen vagyunk. Ha eddig nulla volt a tapasztalatunk, akkor természetes, hogy nehezebb. Ez teljesen rendben van.” Ahogy haladunk, egyre jobban rátalálhatunk az érzéseinkre, a hozzá illő szavakra, és megtapasztalhatjuk, hogy a szükségleteink kimondásának van létjogosultsága. Ez a „magas szint” nem tökéletes kommunikációt jelent, hanem bátorságot: hogy merünk kapcsolatba lépni a másikkal, és nem egyedül akarunk mindent megoldani. Mert a segítségkérés nem gyengeség, hanem erő. Annak az ereje, hogy kimondjuk: egyedül nem megy, de együtt lehet, hogy könnyebb lesz.