Bűntudatba csomagolt szeretet – élet egy mártíranya mellett

Ha egy anya szenved, a gyereknek is szenvednie kell? Meddig tartozik egy gyerek felelősséggel a szülő boldogságáért? 

Élet egy mártíranya mellett – és utána.

Azt hazudom, beteg vagyok 

Tizenhárom éves vagyok, életem első randijára készülök. Napok óta minden este arról fantáziálok, vajon milyen lesz. Mit vegyek fel? Miről fogunk beszélni? Vajon megfogja majd a kezemet a mozi sötétjében, mint a filmekben? Eljön a nap. Indulás előtt még utoljára a tükörbe nézek, a szívem a torkomban dobog. Aztán elindulok az előszoba felé. Anya a kanapén fekszik, magára húzta a takarót, a redőnyöket leengedte, mindkét kezét a homlokára tapasztja. Nem tudsz halkabban közlekedni? – kérdezi, mire bocsánatot kérek, amiért felébresztettem. Megkérdezi, hova megyek. Tudod, anya, mondtam, hogy ma van a randim. Félig felegyenesedve sóhajt: Tényleg itt hagyom egyedül, miközben neki fáj a feje? Dühös vagyok, tehetetlen és szégyellem magam. Képes lennék itt hagyni szegény fejfájós anyámat?! Tényleg olyan önző vagyok, hogy fontosabb a randim, mint az édesanyám, aki mindent megtesz értem? Aki meleg ebéddel vár haza az iskolából? Aki azért nem fejezte be az egyetemet, hogy minden idejét velem tölthesse? Menj csak nyugodtan, majd megleszek valahogy! – mondja anyám elhaló hangon. Írok a fiúnak, de nem mondom el az igazat. Azt hazudom, hogy beteg vagyok. Közben a kanapén ülök a fejfájós anyám mellett, és érzem, hogy valami nagyon nincs rendben. Évek telnek el, mire megértem, mi történt akkor. A terapeutám javaslatára elolvasom L. Stipkovits Erika Szeretettel sebezve című könyvét, amely különböző szülőtípusokat mutat be, köztük a mártírszülő működését és annak hatását a gyerekre. A klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta írása döbbent rá, hogy anyám bizony mártír. L. Stipkovits Erika mindenekelőtt leszögezi, a mártírszülők nem egyformák, mert a szülőtípusok keverednek. A spektrum széles, valaki kevésbé, valaki jobban hordozza az általános jegyeket. Egyesek rátapadnak a gyerekre (borostyán-mártír), mások elérhetetlen elvárásokat támasztanak (idomár-mártír), a legnehezebb eset pedig, ha a mártírság mellett nárcisztikus is a szülő.

Rejtett játszmák

Kívülről tökéletes, önfeláldozó szülőnek tűnik. Olyannak, aki erején felül mindent megtesz a gyereke boldogságáért. Aki minden mozdulatával azt sugallja: áldozatot hozok érted. Kívülről valóban úgy tűnhet, hogy mindent megad neki; gondoskodást, szeretetet, odaadást. De közben épp a legfontosabbat tagadja meg tőle: az önállóságot.

A mártírszülő nem önzetlenségből hoz áldozatot, hanem gyakran tudattalanul, saját érzelmi szükségleteit próbálja kielégíteni általa, és így a gyerek fejlődése nem a saját útját követi, hanem az ő érzelmi igényeihez igazodik.

A mártírszülő nem csupán gondoskodik, hanem teljes érzelmi kontroll alatt tartja a gyereket. Nem elég neki a szeretet – folyamatos figyelmet akar, és ha nem kapja meg, jön a bűntudatkeltés. Gyakori ismertetőjele, hogy indokolatlanul sokáig szoptat, együtt alszik a gyerekkel, és mindent maga akar intézni helyette. Nem azért, mert a gyerek erre igényt tart, hanem mert így biztosíthatja, hogy mindig rá legyen utalva. A lemondásait folyamatosan hangoztatja, és a gyerek orra alá dörgöli. Gyakran mond olyanokat, hogy: „Nem utaztunk, nem költöttünk magunkra, hogy neked jobb legyen.” Az üzenet világos: Nélkülem nem lehetsz boldog. De a kontroll nem mindig ennyire egyértelmű. Előfordul, hogy a gyerek minden döntése láthatatlan szülői jóváhagyást igényel. Lehet szó egy egyszerű ruhaválasztásról, a pályaválasztásról, egy baráti programról – mindhez hozzáfűz egy apró, de mérgező megjegyzést. A mártírszülő nem tilt nyíltan, hanem úgy alakítja a helyzetet, hogy a gyerek végül maga döntsön „helyesen” – vagyis úgy, hogy az neki megfeleljen. Ahogy Erikát hallgatom, olyan, mintha rólam mesélne, és közben beugrik egy másik emlék. Anyám elvitt farmert venni. Hosszas válogatás után végre megtaláltam a tökéletes darabot. Már indultam is a próbafülkébe, amikor mellém lépett. Némán megérintette az anyagot, lassan végighúzta rajta az ujjait, majd alig észrevehetően összevonta a szemöldökét. Nem mondta, hogy nem jó. Nem kérte, hogy válasszak másikat. Csak alig hallhatóan sóhajtott, majd annyit mondott: Hát, ha neked ez tetszik…És abban a pillanatban már nem is tetszett. Zavartan visszatettem a polcra, és végül azt próbáltam fel, amit ő javasolt. Szégyelltem magam, amiért képtelen voltam jól dönteni, miközben neki köszönhettem, hogy egyáltalán új nadrágot kaphatok.

Mi a szeretet ára?

A mártírszülő gyereke idővel elveszíti önmagát. Nem a saját vágyai vezérlik, hanem a belé ivódott bűntudat, amit a szülő kimondatlan elvárásai, megjegyzései és apró gesztusai táplálnak. Egy sóhaj, egy lesütött tekintet, egy félmondat arról, hogy mit áldozott fel érte, elég ahhoz, hogy a gyerek úgy érezze, adósa lett. A bűntudat úgy szivárog bele, mint a víz a repedésekbe – észrevétlenül tölti ki a lelkét, akkor is, ha semmi rosszat nem tett.

A kettős kommunikáció a mártírszülők egyik legpusztítóbb eszköze. Láthatatlanul, mégis hatalmas erővel formálja a gyerek önértékelését.

Egyszerre üzenik: Mindent érted teszek – és közben éreztetik, hogy terhükre van. Egyszerre akarják a gyerek boldogságát és adják át neki azt a zsigeri érzést, hogy létezni is teher. Hogyan lehet őszintén örülni, ha minden öröm fájdalmat okoz a másiknak? Hogyan lehet felszabadultan élni, ha a szülő arcán mindig ott van a kimondatlan csalódottság? A gyerek nem tanulja meg, hogyan kell jól lenni. Csak azt, hogyan kell jónak lenni. Ez pedig szorongáshoz vezet, hiszen sosem lehet biztos benne, hogy éppen mit várnak tőle. A mártírszülők gyerekei nem láttak mintát arra, hogy a saját igényeik kielégítése nem bűn, hanem természetes, örömteli dolog – magyarázza Erika.

Ha elhagysz, belebetegszem

Minősített esetben a mártírszülő már nemcsak érzelmileg, hanem testileg is jelzi, hogy a gyereke döntései hatással vannak rá. Panaszkodik a magas vérnyomásra, és azzal riogat, hogy szó szerint belebetegszik a gyereke döntéseibe. Erika kiemeli, hogy mindez nem színjáték és nem is tudatos manipuláció.

A mártírszülő valóban szenved – de nem a gyerek miatt, hanem saját feldolgozatlan fájdalma miatt, amit akaratlanul is rávetít a gyerekére. A gyerek nem tesz semmit, és mégis felelősnek érzi magát.

A mártírszülők szentül hiszik, hogy a gyerek döntései közvetlenül hatnak az egészségükre – ahogy anyám is a kanapén szenvedett a fejfájásától –, mert elhiszik, hogy tényleg belebetegszenek abba, ha a gyerek nem úgy dönt, ahogy kellene. A legsúlyosabb esetekben a fájdalom érzelmi zsarolássá válik. Például olyan mondatokká, hogy: Ha nem viselkedtek rendesen, én is elmegyek, mint apátok… A gyerek megtanulja, hogy ha saját magát helyezi előtérbe, azzal a szülőt sodorja veszélybe. A bűntudatkeltés mérgező ereje nem múlik el egyik napról a másikra. Így marad otthon negyvenévesen is a gyerek, mondván, nem hagyhatja magára szegény özvegy anyját. Nem költözik másik városba, hiába várná jobb lehetőség – hiszen anyának csak ő maradt. Nem választ olyan párt, akit a szülő nem kedvel, és ha mégis, ott motoszkál benne a kérdés: mi van, ha anyámnak volt igaza? Amikor megkérdezik tőle, miért nem éli a saját életét, maga sem tud egyértelmű választ adni. Csak azt érzi, hogy nem teheti meg. És ha választania kell, akkor inkább önmagát hagyja cserben.

Miért lesz valakiből mártírszülő?

A mártírszülő gyakran a saját feldolgozatlan gyerekkori traumáiból építi fel ezt a szerepet, mert maga sem kapott feltétel nélküli szeretetet.

Gyakran olyan családban nőtt fel, ahol egy alkoholista, bántalmazó vagy érzelmileg elérhetetlen szülő mellett neki kellett gondoskodnia a testvéreiről – túl korán vált kis felnőtté. Megtanulta, hogy az ő érzései nem számítanak. Hogy szeretetet és elismerést csak akkor kap, ha lemond önmagáról.

És ezt a mintát viszi tovább. Erika felhívja rá a figyelmet, hogy a mártírszerep nem kizárólag a nőkre jellemző – bár ritkábban, férfiak is válhatnak mártírszülővé, különösen válás után. Ők azok, akik folyamatosan hangoztatják, hogy minden felelősség az ő vállukat nyomja, és az egyedülállóapa-szerepet áldozatként élik meg, a gyereknek pedig hálásnak kell lennie, amiért apa fizeti a gyerektartást. No, és milyen szülő lesz abból, akit mártíranya vagy -apa nevelt? Két variáció lehetséges: olyan felnőtt lesz, aki továbbviszi a mintát vagy görcsösen menekül előle. Akik azonosulnak, észrevétlenül ismétlik a mintát. Talán finomabb eszközökkel, talán más szavakkal, de ugyanazt az üzenetet adják tovább:

Légy hálás, mert nélkülem nem boldogulnál.

Akik ellenazonosulnak, az ellenkező végletbe csapnak át. Olyannyira el akarnak szakadni a mintától, hogy szélsőségesen függetlenné válnak. Nem kérnek segítséget. Nem támaszkodnak senkire. Nem akarnak kontrollálni – és így újabb egyensúlytalanságot hoznak létre. Túlzott függetlenség. Túlzott alkalmazkodás. Egyik sem szabadság – magyarázza Erika.

Önmagunkat választani nem önzés

Az első lépés felismerni, hogy a saját szükségleteink is számítanak. Hogy nem vagyunk önzők vagy kegyetlenek csak azért, mert figyelembe vesszük, mi a jó nekünk. Nem kell bűntudatot éreznünk, ha egy hétvégén inkább pihenünk, minthogy meglátogassuk őket. Nem magyarázkodunk. Nem próbáljuk bizonygatni, hogy „Dehogy hanyagollak el, hiszen tegnap is beszéltünk!” Nem soroljuk a szülőt a saját életünk és a párkapcsolatunk elé. A szeretetet, figyelmet, energiát, amit gyerekként kaptunk, nem visszafelé kell törlesztenünk, hanem a saját gyerekeinknek és szeretteinknek. Ez az igazi leválás – mondja Erika. De ez nem megy egyik napról a másikra. A bűntudat kemény ellenfél, és a leválás sokszor évek munkája, kudarcokkal és kételyekkel teli folyamat. Nem azért vagyunk a világon, hogy a szüleinkért éljünk, hogy minden döntésünket hozzájuk igazítsuk, hogy az ő vágyaik irányítsanak minket. A saját életünket kell élnünk, és ezért nem tartozunk bocsánatkéréssel. És ha valamitől félni kell, akkor nem attól, hogy cserbenhagyjuk a szüleinket, hanem attól, hogy közben magunkat hagyjuk cserben.

hat évvel később

Ezen a ponton felmerülhet a kérdés: a részemről nem visszavágás-e mindezt elmondani? Talán igen. De hatalmas büszkeség is. Végtelenül hálás vagyok anyámnak, aki rengeteg munkát tett abba, hogy változtasson. Hat év családterápia, számtalan veszekedés és újratanult reakció kellett ahhoz, hogy mára, ha be is kapcsol ez a működésmód, jelezni lehessen neki – és ő érti, veszi a lapot. Anyám is megvívta a maga csatáit, és a megszámlálhatatlan átbeszélgetett éjszaka után én is jobban értem őt. Nem az a célom, hogy bárkit hibáztassak. Csak szeretném megmutatni, hogy a kemény munkának megvan a gyümölcse.           

A cikk eredeti verziója az ELLE magazin 2025. májusi lapszámában olvasható. Ha kíváncsi vagy még több izgalmas írásra, ITT tudod megrendelni a korábbi, illetve aktuális lapszámainkat!