Bronnie Ware hospice nővér éveken át kísérte haldokló betegeit. Olyan emberek mellett volt ott, akik már tudták, hogy nincs sok hátra. A halál közeledtével pedig sokan elkezdtek visszatekinteni az életükre, és meglepően hasonló dolgokat mondtak neki.
A hospice nővér azt nyilatkozta, hogy az életvégi felismerések a legtöbb esetben nem lassan, fokozatosan jönnek fel az emberekben, hanem szinte egyszerre, az utolsó időszakban törnek rájuk. Mintha hirtelen minden világossá válna számukra. És ami talán a legmegrázóbb: azok a dolgok, amelyeket a haldoklók megbánnak a haláluk előtt, nagyrészt elkerülhetők lennének.
Ez volt a leggyakoribb mondat, amit Bronnie Ware hospice nővér hallott az évek során. Sokan úgy élik le az életüket, hogy folyamatosan alkalmazkodnak: a szülők elvárásaihoz, a társadalomhoz, a „mit illik” szabályaihoz. Közben pedig egyre távolabb kerülnek attól, amit valójában szeretnének. És ez nem egyik napról a másikra történik, hiszen apró döntések sorozatáról beszélünk. Például egy választott pálya, ami „biztosabb”, egy kapcsolat, ami „logikusabb”, egy élet, ami „elfogadhatóbb”. Majd a halál közelében jön a felismerés, hogy igazából nem azt az életet élték, amire valójában vágytak. A szakemberek szerint ez különösen fontos azoknak, akik gyereket nevelnek. A gyerek nem a mi folytatásunk, nem azért van, hogy megvalósítsa azt, ami nekünk nem sikerült. És ugyanez ránk is igaz a szüleink oldaláról – a mi életünk a sajátunk.
Ez a mondat szinte mindenkinél előkerült a nővér tapasztalata szerint. És nem, senki nem mondta azt a halálos ágyán, hogy „bárcsak több pénzt kerestem volna”. Amit viszont igen, hogy milyen jó lett volna több időt tölteni azokkal, akiket szeret – a társával, a gyerekeivel, a barátaival. Az élet nagy paradoxona, hogy miközben a családunkért dolgozunk, gyakran pont tőlük vesszük el az időt. És a legfájóbb az, hogy ezt utólag már nem lehet visszahozni. Az együtt töltött esték, a beszélgetések, a „csak úgy együtt lenni” pillanatai azok, amelyek igazán fontosak az életben, és ez a halál közelében kristálytisztán kirajzolódik.
Hány mondat marad bennünk kimondatlanul? Hány „szeretlek”, „haragszom rád”, „hiányzol”, „félek” nem hangzik el? Sokan egész életükben elfojtják az érzéseiket, mert félnek a konfliktustól, a csalódástól, a következményektől. Mert esetleg nem tanulták meg, hogyan kell beszélni róluk, és azt hiszik, mindig erősnek kell mutatniuk magukat. De az érzések attól még ott maradnak, és az élet végén ezek súlya különösen erős lesz. Ware beszámolója szerint sokan ekkor értik meg: nem az volt a probléma, hogy voltak érzéseik, hanem az, hogy nem adtak nekik teret. Az érzések nem gyengeségek, hanem részei az életünknek.
Ez az a megbánás, amit sokan alábecsülnek. Amíg benne vagyunk a mindennapokban, a barátságok könnyen háttérbe szorulnak. Mindig van valami fontosabb: munka, gyerekek, teendők, és közben észrevétlenül eltávolodunk egymástól. A halál közelében viszont sokan visszagondolnak ezekre a kapcsolatokra. Azokra az emberekre, akik egykor fontosak voltak, és akikkel már nem beszélnek. Pedig a baráti kapcsolatok különösen fontosak, amit a Harvard University egyik hosszú távú vizsgálata is kimutatott. A kutatás szerint a boldogság legfontosabb tényezője nem a pénz vagy a siker, hanem az emberi kapcsolataink minősége.
Talán ez a legcsendesebb, de legerősebb mondat, amit a haláluk előtt mondanak az emberek. Sokan úgy élnek, hogy a boldogságot feltételekhez kötik.
De ez a „majd” folyamatosan tolódik, és a végén kiderül, hogy a boldogság nem egy jövőbeli állapot, amit egyszer elérünk, hanem egy döntés, amit csak a jelenben tudunk meghozni. A hospice nővér szerint sokan csak a halál közelében értik meg ezt igazán, hogy lehetett volna boldogabb és teljesebb életet élni.
Az általad megtekinteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek az Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartoznak, és a kiskorúakra káros hatással lehetnek. Ha szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot!