Erre az 5 dologra panaszkodnak legtöbbször az érzelmileg gyenge emberek

Mindannyian panaszkodunk néha, de akik érzelmileg instabilak, azok egészen másképp teszik.

Az, hogy valaki hogyan reagál a nehézségekre, sokat elárul az érzelmi érettségéről. Míg egyesek megoldásokat keresnek, mások újra és újra ugyanazokra a problémákra panaszkodnak, és inkább a körülményeket vagy másokat hibáztatják. A pszichológusok szerint éppen ezért van az, hogy az érzelmileg gyenge emberek legtöbbször ugyanarra az 5 dologra panaszkodnak.

1. „Balszerencsés ember vagyok”

Az érzelmileg gyenge emberek egyik leggyakoribb panasza, hogy az élet folyamatosan ellenük dolgozik. Úgy érzik, velük történnek a legrosszabb dolgok, miközben másoknak minden könnyebben sikerül.

Persze mindenkivel előfordulnak nehéz időszakok, azonban az érzelmileg érettebb emberek igyekeznek különbséget tenni a valódi balszerencse és azok között a helyzetek között, amelyeken saját döntéseikkel változtathatnak. Aki viszont minden kudarcát kizárólag a sorsra, a körülményekre vagy a „rossz csillagzatára” fogja, könnyen beleragadhat az áldozatszerepbe. A folyamatos önsajnálat ugyan rövid távon együttérzést válthat ki a környezetből, hosszú távon azonban megakadályozhatja a fejlődést.

2. „Mit gondolnak rólam mások?”

Szinte mindenki vágyik arra, hogy elfogadják, ezért természetes, ha időnként rosszul esik egy kritika vagy egy kellemetlen megjegyzés. Az érzelmileg gyenge emberek azonban gyakran teljesen mások véleményére építik az önértékelésüket. Ha valaki nem kedveli őket, negatív kritikát fogalmaz meg, vagy egyszerűen nem kapnak elég figyelmet, azt személyes kudarcként élik meg. Emiatt folyamatos megerősítésre vágynak, és ha ezt nem kapják meg, frusztráltak lesznek.

Ezek az emberek sokszor látványosan próbálják felhívni magukra a figyelmet. Például hangos sóhajokkal, mások félbeszakításával vagy azzal, hogy beszélgetések közben inkább a telefonjukat nyomkodják. A háttérben az áll, hogy belső önbizalom helyett külső visszaigazolásokból próbálnak önértékelést meríteni.

3. „Mindig olyan fáradt vagyok”

A fáradtság valódi probléma lehet, hiszen a túlterheltség, a stressz vagy az alváshiány komoly következményekkel járhat. Az érzelmileg gyenge embereknél azonban gyakran előfordul, hogy újra és újra ugyanarra panaszkodnak, miközben semmit sem változtatnak a helyzetükön. Nem alakítanak ki egészséges napirendet, nem húznak határokat a munka és a magánélet között, mégis folyamatosan arról beszélnek, mennyire kimerültek.

Szakemberek szerint ilyenkor maga a panaszkodás is megerősítést jelenthet számukra, hiszen együttérzést és figyelmet kapnak érte. Ez viszont könnyen fenntarthat egy olyan ördögi kört, amelyben a probléma megoldása helyett a panasz válik megszokottá.

4. „A gyerekkorom miatt van, hogy…”

A gyermekkori élmények valóban egész életünkre hatással lehetnek, és sok esetben komoly lelki sebeket hagynak maguk után. Ezek feldolgozása időt, önismeretet, sőt gyakran szakember segítségét is igényli. Az érzelmileg gyenge emberek azonban sokszor úgy hivatkoznak a múltjukra, mint egy végleges felmentésre. Ahelyett, hogy dolgoznának a traumáik feldolgozásán, minden hibás döntésüket vagy bántó viselkedésüket a gyerekkorukkal magyarázzák.

A múlt megértése fontos, de nem helyettesíti a felelősségvállalást. Az érzelmi fejlődés egyik legfontosabb lépése éppen az, hogy felismerjük: ami velünk történt, nem mindig a mi hibánk, de a gyógyulásért már nekünk kell tennünk.

5. „Mások miatt nem sikerül semmi”

Az érzelmileg gyenge emberek gyakran úgy érzik, hogy életük alakulását kizárólag mások döntései határozzák meg. A főnök, a partner, a család vagy éppen a körülmények mindig fontosabb szerepet kapnak a történetben, mint a saját felelősségük. Ez a gondolkodásmód átmenetileg megkönnyebbülést hozhat, hiszen leveszi a terhet a vállukról, hosszú távon azonban csökkenti a cselekvőképesség érzését. Ha valaki minden problémájáért külső okokat hibáztat, sokkal nehezebben fog változtatni azon, amin valóban tudna.

Az érzelmi erő nem azt jelenti, hogy valaki soha nem panaszkodik vagy mindig pozitív marad. Sokkal inkább azt, hogy képes felismerni, mi az, amin nem tud változtatni, és mi az, amiért viszont ő maga is felelősséget vállalhat. Ez a szemlélet segít abban, hogy a nehézségek ne végállomások, hanem a fejlődés lehetőségei legyenek.