“Egy 42 éves nő vagyok, aki elkapta a koronavírust”

“A köhögés és a láz közel sem volt olyan nehéz, mint felhívni mindenkit, akivel az utóbbi időben találkoztam és elmondani nekik, hogy lehet, megfertőztem őket.”

Egy pénteki napon, március 6-án éppen a nappalimban ültem, amikor kaptam egy hangüzenetet, amiben csak sürgetően annyit mondtak, “hívjon vissza!”. Ekkor tudtam meg, hogy pozitív lett a tesztem a koronavírusra, avagy a COVID-19-re. Jól vagyok, többnyire, egy kicsit híján vagyok levegőnek és néha rámtör a köhögés, de ez… egy élmény.

Hogyan jutottam el idáig?

Február 25-én hét emberrel ebédeltem együtt egy étteremben, ahol a gyanúm szerint elkaphattam a vírust. Később megtudtam, hogy egy közülük biztosan fertőzött volt, de akkor én ott ennek semmilyen jelét nem láttam rajta. Ez kedden történt, péntekre én és még két másik vacsorapartnerem is betegek lettünk. Ők azt mesélték nekem, hogy nagyon enyhék voltak a tüneteik – én náluk kicsit rosszabbul jártam.

Február 28-án torok- és fejfájással ébredtem. Otthonról dolgoztamés dél körül azt éreztem, abba kell hagynom a munkát. Két óra körül már rázott a hideg, fájt a testem és 38 fokos lázam volt – fél órával azután, hogy bevettem egy lázcsillapítót. Délután 3-ról másnap reggelig ágyban voltam és azt gondoltam, elkaptam az influenzát.

Seattle-höz közel élek és azon a napon, amikor megbetegedtem, olvastam valakiről ezen a környéken, aki elkapta a koronavírust. Azt is olvastam róla, hogy semmilyen kapcsolatban nem volt a fertőzött országokkal, vagyis feltételezhető, hogy egy közösségben kapta el valakitől. Szombaton elmentem a közeli kórházba – a lázam ugyanúgy 38 fokos volt –, a nővér pedig adott influenza elleni gyógyszert.

Ezen a ponton a koronavírus már a fejemben volt. Amikor hazaértem, felhívtam a nővért, hogy tesztelnének-e COVID-19-re? Komolyan aggódtam, de ő azt mondta, nem felelek meg azoknak a feltételeknek, amik alapján tesztelnek embereket. A teszthez azokban az időkben még egy olyan személlyel kellett kapcsolatba kerülni, aki nemrég Kínában járt. A nővér azt mondta, hogy ha én kifejezetten szeretném, hogy teszteljenek, menjek el a sürgősségire. Azt is hozzátette, hogy ő ezt nem javasolja, mert zsúfolásig van beteg emberekkel és nem lenne jó kockáztatnom, hogy megfertőződöm valamivel, vagy én fertőzök meg másokat. Szóval otthon maradtam.

Szintén ez a nővér javasolta, hogy regisztráljak a Seattle Flu Study nevű programra. Ez egy kutatási program, amiben ha elfogadják a jelentkezésed, akkor küldeni kell nekik egy kis orrváladékot. Két órával a jelentkezés után a fedexes fickó már csengetett is, hogy hozta a tégelyt, amibe le kell adnom a mintát. Mindez szombaton történt, ami azt jelentette, hogy hétfőig nem tudtam visszaküldeni nekik a mintát.

Az aggasztó hangüzenetet a következő pénteken kaptam a közegészségügyi hivatal munkatársától. Ahogyan a nő azt mondta, “hívjon vissza!”, tudtam, hogy helyzet van. Amikor végül tudtunk beszélni, elmondta, hogy pozitív lett a COVID-19 tesztem.

A nő, aki ezt közölte velem, fantasztikus volt. Higgadt volt, kikérdezett arról, kikkel találkoztam az elmúlt időszakban és beszélt nekem a karanténról. Addigra szerencsére már karanténba helyeztem saját magam – olvasószerkesztőként dolgozom, mindig otthonról és a diagnózis után is tudtam folytatni a munkámat, amikor elég erősnek éreztem magam hozzá. 

Van férjem és két gyerekem – 7 és 10 évesek –, és szerencsére egyikük sem kapta el a vírust. A koronavírus ekkoriban még elég új dolog volt (sok tekintetben persze még most is az), szóval tényleg igyekeztem komolyan venni a karantént és teljesen izolálni magam mindenkitől. Mindettől függetlenül a közegészségügyi hivatal azt tanácsolta, hogy az egész család helyezze magát önkéntes karanténba 14 napig, ami praktikusan azt jelenti, hogy két hétig nem hagyhatjuk el a házat. Az én karanténomnak már vége, de még mindig nem megyek ki, részben azért, mert úgy érzem, a koronavírus még mindig a levegőben van.

A férjem tesztje néhány nappal ezelőtt negatív lett, a gyerekeimet meg csak akkor tesztelik, ha tüneteik vannak. Nem puszilom, vagy ölelem meg őket és ez nehéz. Családi fertőtlenítőpartikat szervezünk: a hétéves lányom imádja ezeket, igaz ő már hatéves kora óta törölgeti a kilincseket, foggantyúkat és a fürdőszobai mosdókagylót. Talán ez a szokása is segített abban, hogy a vírusom nem terjedt tovább a háztartásban. 

Igazság szerint az egész betegség nem volt annyira rossz. Pár évvel ezelőtt influenzás voltam és az rosszabb volt. Koronavírusosnak lenni más, mert ilyenkor megtapasztalod a légszomjat, amit máskülönben nemigen érzel. Úgy éreztem, tudok lélegezni, de nem teljesen, ami egy kicsit ijesztő volt. Tipikusan egészséges ember vagyok, aki mindig hamar túl van a betegségeken. Mostanra közel két hete már és nagyjából mostanra vagyok túl rajta.

Ami személy szerint nehéz volt ebben, az minden olyan ember értesítése volt, akivel a diagnózist megelőző időszakban kapcsolatba kerültem.

Órák hosszat telefonáltam. Nehéz volt a tudat, hogy ezzel mennyire durván hatással leszek más emberek életére. Szerencsére mindannyian nagyon jól fogadták és megköszönték, hogy elmondtam nekik. De ez az élmény sokkal stresszesebb volt, mint gondoltam – őszintén szólva ez rosszabb volt, mint maga a betegségem.

A koronavírus számomra egy kezelhető ügy volt, de tudom, hogy nem mindenkinek hasonló a tapasztalata. Leginkább azon emberek miatt aggódom, akiknek egészsége már most sem az igazi, miattuk kell nekünk is legyűzni ezt a vírust, amilyen gyorsan csak lehetséges. Remélem te is csak akkor mozdulsz ki az otthonodból, amikor az feltétlenül szükséges!