A Thank U, Next generáció

Köszi, jöhet a következő!

Azt szokták mondani, a költözködés a világ egyik legstresszesebb dolga. Hát számomra nem!

Az elmúlt kilenc év során összesen nyolcszor hurcolkodtam egyik lakásból a másikba. Ma már olyan mesteri fokra fejlesztettem a költözködést, hogy a CV-mbe minden további nélkül felvehetném számos változatos, Y generációs képességem listájára azt: „Látványra szép (bár nagyobbrészt fölösleges) cuccaim bepakolása egy óriási műanyag zsákba.”

Egy időben az egyik ismerősöm nappalijában laktam. Egy másik helyen mindig le kellett törölnöm a falról a penészt, mielőtt lefeküdtem volna aludni. Egy harmadik, álomszerű lakást a barátommal, Kierannal osztottam meg, amíg egy szép nyári napon ki nem lakoltattak minket néhány hetes felmondási határidővel. A házak címe, amelyekben valaha éltem, olyan listát alkot, mintha az Uber gyűjtőtaxi egy óriási buli után sorra tenné le az embereket otthon.

Hasonló a helyzet a munkáimmal is. Két-három évenként állást változtattam. Egy szinte tökéletes szerkesztői posztot azért hagytam ott, mert úgy éreztem, az ott töltött három és fél év alatt elveszítettem a frissességemet. A következő álommelót egy magazin szerkesztőjeként kaptam, és két évig maradtam, ami nekem rendkívül hosszú időnek tűnt. Két munka között falat csempéztem, egyetemi előadásokat tartottam, rendezvényeken hoszteszkedtem, és megírtam bármit bárkinek, csak hogy egy kis pénzhez jussak.

Hat fiúval jártam együtt hosszabb ideig, de egyik kapcsolatom sem tartott tovább három évnél. Ez semmi ahhoz képest, hogy Chris barátnőm az elmúlt tíz évben nyolcvan pasival randizott. Hajnali egykor az Insta-sztorikat lapozgatom üveges szemmel, anélkül, hogy bármelyiket valóban megnézném. Néha úgy érzem, az egész életem legtartósabb eleme a hordozható környezetbarát kávéspoharam.

Mindezzel nem állok egyedül. A Resolution Foundation szerint a generációm negyven százaléka harmincéves korában még bérelt lakásban él, hozzám hasonlóan tehát ismerős számára az az érzés, amikor egy új hálószobában fekszik az ágyán, és idegesen hallgatózik, miközben az új lakótársai tesznek-vesznek odakint. Ugyanakkor a Jobs Today nevű álláskereső applikáció nemrégiben arra a megállapításra jutott, hogy a 29 év alattiak négy és fél hónapig terveznek maradni egy állásban. NÉGY ÉS FÉL HÓNAPIG! Ez arra is alig elegendő, hogy az ember számíthasson rá, a kollégái megajándékozzák majd a születésnapján.

Ami a szerelmi életünket illeti, a Pew Re­search által elvégzett felmérés szerint 1965-ben a tipikus nő 21 évesen ment férjhez. 2017-re

ez a szám 27-re emelkedett. És mi történik a kettő közötti hat évben? Ezt böngészésnek nevezik. Már az is kissé ijesztőnek tűnik, hogy végighallgassunk egy egész albumot – nemrégiben kiderült, hogy átlagosan húsz másodpercre hallgatunk bele egy-egy dalba.

Isten hozott a Köszi, a következőt! generáció életében! Ariana Grande azt hitte, csak egy nagyszerű számot írt, amikor tavaly novemberben megjelentette rendkívül sikeres dalát (mely új rekordot állított fel, mert 100 millió alkalommal töltötték le a megjelenése utáni első tizenegy nap során, és e sorok írása idején 289 milliós nézettséget ért el a YouTube-on). Valójában azonban Ariana egy egész generáció életérzésének adott hangot. Elméletem szerint a letöltési adatok nemcsak a fülbemászó dallamnak és a csodás videónak köszönhetők, hanem annak, hogy a Thank U, Next lényegében a mi történetünk, és örökké változó, soha nem állandó életünké.

Harmincéves vagyok, és őszintén szólva EGYÁLTALÁN nem erre számítottam.

Az édesapám egyetlen helyen dolgozott 18 és 52 éves kora között, a hadseregben. Az anyukámmal a megismerkedésüket követő hatodik héten jegyezték el egymást, 27 évesen költöztek be az első saját házukba, és 44 éve házasok. Ha tönkremegy a kenyérpirítójuk, inkább megjavíttatják, és nem vásárolnak rögtön újat az Amazonon (említettem már, hogy nálam a háztartási eszközök soha nem bírják ki egy évnél tovább?) Felnőve úgy gondoltam, a húszas éveimet egy vagy két lakásban fogom tölteni, és mindenképpen elegendő ideig lakom majd ahhoz, hogy felrakjam a falra a bekeretezett képeimet. Felfelé fogok araszolni a szamárlétrán, megismerkedem valakivel, „letelepszem”, és belesodródom a felnőttségbe azokkal a barátaimmal együtt, akiket egyetemista korom óta ismerek.

Mégis miért érzem úgy, hogy a velem egykorúakkal úgy suhanunk át az életen, akár egy csapat Tinder-szereplő? Részben természetesen rajtunk kívül álló tényezők miatt. Eszem ágában sem volt nyolcszor költözni kilenc év alatt. Az Institute for Fiscal Studies kutatása azonban rámutat, a 25 és 34 év közöttiek kétharmada képtelen akkora hitelt kapni, amennyiből ingatlant vehetne az Egyesült Királyságban, míg a Resolution Foundation becslése szerint az Y generáció tagjainak egyharmada még nyugdíjas korában is bérelt lakásban fog élni.

Ahogyan Phoebe barátnőm mondaná (aki az elmúlt tíz év során 22-szer költözött és 35 különféle állásban dolgozott, köztük éjszakai klubfotósként és rádiós műsorvezetőként), „egy csomó munkát azért vállaltam el, mert élveztem, egy csomót pedig azért, mert ki kellett fizetnem a lakbéremet”. Egyszerűen lélegzetelállító, mennyivel több választási lehetőség áll előttünk, mint az előző nemzedékek előtt, legyen szó bár munkáról (vegyük csak az internetet, amely rengeteg olyan típusú munkahelyet kreált, ami korábban nem létezett) vagy partnerről (a Tindernek havi 57 millió aktív felhasználója van világszerte).

A több választási lehetőséggel azonban együtt jár a változtatás nagyobb esélye. A LinkedInen 2018 májusában készült felmérés azt találta, a 24 alatti munkavállalók 80 százaléka azon gondolkodik, hogy átvált teljesen más pozícióra vagy iparágra, és a jelenleg állásban lévők 68 százaléka bevallotta, attól tart, léteznek jobb lehetőségek.

Robert Colvile, akinek a The Great Accelera­tion (A nagy gyorsítás) című könyve a mai világ folyamatosan gyorsuló tempójával foglalkozik, úgy véli, a modern élet döntő motivációja a kényelem és az ez utáni hajsza. „A bizonyíték azt mutatja, valahányszor választhatunk a gyorsítás és a lassítás között, következetesen az előzőt választjuk.” Ez befolyásolja az életünk valamennyi aspektusát, beleértve azt is, hogyan vásárolunk. A britek több új ruhát vesznek, mint bármely másik európai nemzet, és 2017-ben a Hubbub környezetvédelmi civil szervezet kutatása rámutatott, a 18 és 25 év közöttiek közül minden hatodik nem hajlandó még egyszer felvenni azt a ruhát, amelyet egyszer már posztolt a közösségi médiában.

És itt még nincs vége. A jelenség a szerelmi életünket is érinti. A sebesség, amellyel kapcsolatot teremtünk és kommunikálunk, befolyásolja annak a tempóját is, hogyan váltunk át valakire – vagy hagyjuk faképnél –, ha az előző partnert nem találjuk elég izgalmasnak.

Ha tehát a modern élet hatására mi lettünk a Köszi, a következőt! generáció, milyen hatást gyakorol ez ránk?

„A változás, legyen bár jó vagy rossz, stresszt és szorongást válthat ki” – mondja dr. Nihara Krause klinikai pszichológus. Ha figyelembe vesszük, hogy a statisztikák szerint a miénk a történelem egyik legszorongósabb nemzedéke, nem kell ahhoz atomfizikusnak lenni, hogy rájöjjünk, ez TALÁN az oka lehet életünk labilitásának. Érdekes módon azonban nem csak rossz híreink vannak. „A gyorsulás ijesztő és destabilizáló, ha úgy érezzük, csak megtörténik velünk, de izgalmas és élvezetes, ha úgy érezzük, mi kontrolláljuk – mondja Colvile. – Az Y generáció számára, akiknek az életébe jobban beleépült a technológia, mint bármelyik korábbi nemzedékébe, ez örömtelibb örömöket, de néha fájdalmasabb fájdalmakat hoz.”

Colvile nem áll egyedül ezzel a véleményével. Emma Gannon író, podcastszereplő és a The Multi-Hyphen Method (A többszörös kötőjel módszer) című bestseller szerzője szintén úgy véli, a nemzedékünk által tapasztalt folyamatos változás előnyt jelent számunkra, legalábbis a munka területén. Huszonéves korában szándékosan nem töltött el egyetlen munkahelyen sem tíz hónapnál hosszabb időt. „Az ide-oda mozgás rendkívül pozitív, nagyszerű dolog volt – mondja. – Ily módon több csapattal dolgoztam együtt, megtanultam, a cégek hogyan csinálják eltérő módon ugyanazt, számosabb üzleti kapcsolatra szert tettem, magasabb fizetést értem el, és több tapasztalatot gyűjtöttem. Ha valaki készen áll a váltásra, mire várjon? Az élet túl rövid.”

A munkahelyről munkahelyre való vándorlás és a bizarrabbnál bizarrabb szabadúszó újságírói feladatok nélkül én sem tettem volna szert arra a sok képességre (és kapcsolatra), amelyekkel ma rendelkezem.

Kevéssé összefüggő és viszonylag hasznos tapasztalataim jóvoltából biztos vagyok benne, hogy egy sor érdekes feladatot meg tudok oldani. Közösségi média? Nem gond. Stratégiai tervezés? Naná! Egy egész weboldal megtervezése és felépítése? Hát, megteszem, ami telik tőlem!

Lehetséges, hogy a generációm folyamatos változása – legyen bár önként vagy kényszerűen választott – valójában olyan szuper rugalmassággal ruház fel minket, amely egyik korábbi nemzedéknek sem volt a sajátja? Hogy hatására megtanultunk kiválóan alkalmazkodni, beleugrani bármilyen pozícióba, ha szükséges? „Azok az emberek, akik nyitottak a változásra és az új élményekre, gyakran könnyebben változtatják meg a magatartásukat és a véleményüket – mondja Kirsten Godfrey foglalkozáspszichológus. – Egy folyamatosan fejlődő világban ez valószínűleg előny.” Dr. Krause szintén arra mutat rá, hogy a változás „hozzásegíthet minket új képességek kifejlesztéséhez, hozzájárul a kíváncsisághoz, és fokozza az önbizalmat”.

Akkor talán nem kell amiatt ostoroznom magam, amiért fiatal vagyok, és nyugtalan. Igen, valaha arra vágytam, hogy egy szóval leírható foglalkozásom legyen, mondjuk vízvezeték-szerelő vagy állatorvos, de egyre kevésbé vagyok biztos benne, hogy élvezném ugyanazt csinálni nap nap után. És igen, ötpercenként költözködni egyáltalán nem vicces, de már jól megoldom – és ez talán azt jelenti, hogy ha egy nap újra költözködnöm kell, mert kaptam egy csodás állásajánlatot, és közben elolvadt az összes jéghegy, és London úgy néz ki, mint egy jelenet a Holnapután című filmből, akkor kész leszek valami új helyre ugrani. A Világgazdasági Fórum egyik felmérése szerint ennek a generációnak a 81 százaléka állította, szívesen külföldre költözne, ha ez elősegítené a karrierjét. Ha valami, hát a molibitásunk mindenképpen előnyükre válik.

Itt az ideje, hogy szembeszálljunk a régi klisékkel, és rámutassunk folyamatosan változó életmódunk előnyeire. A mi nemzedékünk vitán felül többet utazott, több tapasztalatot gyűjtött, kalandvágyóbb és ügyesebb az elődeinél – pontosan a mobilitása miatt. És akkor még nem említettük azt az adottságunkat, hogy megszerzünk egy pozíciót, amelynek az ellátása elvben tíz ember különféle képességeit igényelné, mi viszont egyedül simán ellátjuk. Igazából egyszerűen nagyszerűek vagyunk.

Köszi, jöhet a következő!

Liv Siddal, illusztráció: Alia Wilhelm

A cikk eredetileg az ELLE magazin 2019. júniusi számában jelent meg.