Teli zsákkal érkezünk

Interjú Schäffer Erzsébettel

Van kedvenc pillanatod gyermekkorodból?

Nyár lehetett, mert a mezítelen talpam alatt ma is érezni vélem a padlásra vezető deszkalépcső melegét. Kicsi lehettem, talán még óvodáskor előtt. Hogy mitől, miért érezhettem, nem tudom. Elfogott valami megingathatatlan öröm és biztonság. Hogy soha nincs vége az életnek. Nem ér véget. Soha. Hogy nincs halál. Felejthetetlen, talán a további életemet is meghatározó pillanat volt.

Ki volt az, aki példát mutatott? Vagy mindig tudtad a saját utadat?

Amikor már figyeltem erre – ez az idő eléggé elhúzódott –, akkor tudtam, hogy Lázár Ervin miért lesz mindig példa előttem. Ő maga, amit és ahogyan képvisel. És az írásai, az üzenet, amit hagyott általuk. 

Melyik volt a kedvenc történeted a Káprázat az élet című könyvedben?

Mindet szeretem. De talán… Hú, nem tudok választani… Na, jó: Mi köze a bíbicnek a honszerelemhez? – Az utolsó reneszánsz ember – Ordaspuszta közel van – Élj egyszerűen!   

Hogy találnak meg ezek a különleges történetek?

Hol én találok rájuk, hol valaki szól, néha elég csak várni és figyelni… Sokfelé kell járni, és igen, érdemes figyelni. Szemmel, füllel, szívvel… Néha egy koccintás is történetet szül. Egy röpke találkozás egy vonaton, egy szerelem, vagy az emléke…

A minap az egyik budapesti kórházban egy széken ülve megpillantottam egy táblát, amin a következő idézet állt:
„Ha valamiért vagy valakiért áldozatot hozok, az nem elvesz belőlem, hanem hozzám ad. Annak a lemondásnak az ereje belém költözik... A dolgok láthatatlanul, a rajtunk túli világban összefüggenek.” Ezt te írtad. Mit gondolsz, kezdetektől fogva eleve elrendelt szerepünk van a világban?

Sok mindennel érkezik egy ember. Teli zsákkal. Aztán idővel, ki hogy válogat, próbálgat, keresgél… S ha kitartóan teszi, rátalál az útjára. Arra, amit neki szántak. Ami őrá várt, egyedül csak őrá.