Szex és halál

A fotós Jonathan Alpeyrie-t 2013-ban elrabolták és túszként tartották fogva, miközben a háborúról tudósított Szíriában. Az őrei egy nap arra kérték, tanítsa meg őket arra, hogyan lehet elcsábítani egy nőt.

A haditudósítóként dolgozó fotós, Jonathan Alpeyrie 2013 tavaszán Szíriában dolgozott, amikor április 29-én (miután elárulta őt a helyi segítője) elrabolta egy csapat lázadó. Megverték, megkínozták, és különféle helyeken fogva tartották 81 napon át. A fotós ekkor harmadszor járt Szíriában, hogy felvételeket készítsen az akkor már második éve dúló polgárháborúról, előtte pedig tíz évet tevékenykedett haditudósítóként Kelet-Afrikában, Ukrajnában és a Közel-Kelet országaiban. „Szíria egy-kettőre a legveszélyebb hellyé vált az újságírók és a segélyszervezetek munkatársai számára” – írja Alpeyrie, és mire 2013. július 21-én kiengedték, és átvitték Libanonba, a bejrúti francia követségre, „még tucatnyi külföldi túsz volt a lázadók kezében”. Néhányukról ma sem tudni.

Az összetört lencse (The Shattered Lens) című könyvében Alpeyrie felidézi az emlékeit arról a majdnem három hónapról, amit túszként töltött a lázadók kezén lévő Yabrud városában, miközben a települést folyamatosan támadták Bassár el-Aszad elnök csapatai. Éles hangon írja le a háború terrorját, a káoszt, az unalmat és a közönyt. Az őrei többsége fiatalabb volt nála, nőtlen és szűz, a Párizsban és New Yorkban felnőtt, 34 éves, jóképű fotós pedig személyes kapcsolatot alakított ki néhányukkal, akik tudni akarták, milyen a világ Szíria határain túl, és főleg tudni akartak a nőkről, a szexről és a csábításról.

Alpeyrie drámai körülmények között menekült meg és jutott el Libanonba, a részletekről a könyvében olvashatunk (vagy láthatjuk majd a könyvből készülő filmben). A következő részletben azt írja le, hogyan alakított ki kapcsolatot szexuálisan naiv fogvatartóival, és hogyan oktatta őket.

„Rabiyah-val és Mejjel egy kibombázott szíriai faluban ültünk a tévé előtt egy villában, és arról vitatkoztunk, mit nézzünk. Felvettem a távkapcsolót, és rámentem a hírekre, abban a reményben, hogy begyűjthetek némi információt, bár nem értettem a műsorvezetők arabját. Ha olyasmit hallott, ami nem nyerte el a tetszését, Rabiyah mindig kirántotta a távkapcsolót a kezemből, és átkapcsolt valami táncoló nőket mutató műsorra, vagy retró szíriai varietére.

A képernyőn felbukkant egy kerek színpad, rajta lebiggyesztett szájú, a munkájukkal láthatólag nem túl elégedett arab lányok masíroztak körbe-körbe.

»Ők haijah-k – közölte Mej. – Prostituáltak.« Valahányszor ezeket a táncosnőket láttuk, valaki mindig megjegyezte, hogy prostituáltak.

Mej a lányokat bámulta, és felsóhajtott. Aztán rám nézett, és megrázta a fejét. »Jon szép férfi. Én meg nem« – állapította meg.

Zömök alkata valóban kissé aránytalannak tűnt. Nemcsak hogy a haja elöl rövidre, hátul meg hosszúra volt vágva, nem túl szerencsés módon,

a végtagjai túl rövidnek látszottak, vagy talán túl hosszúnak. Nehéz volt megmondani, a lényeg, hogy az eredmény csáléra sikerült.

Korábban elmondta, hogy tetszik neki egy helyi lány, Nermin. Amikor egyedül maradtunk, rendszeresen előhúzta felnyitható fedelű, olcsó kis telefonját, és megmutatta a lány képét. Nem volt az a kimondott szépség, inkább ugyanolyan csálé, mint Mej. Mégis egészséges erő sugárzott belőle, mint akit arra teremtettek, hogy tápláljon és gondozzon másokat. Mej nem akarta, hogy

a házban lévő többi férfi tudjon a lányról, mert attól félt, akkor esetleg el akarják majd lopni tőle, vagy kinevetik.

Odaintett nekem. »Csinálj fotót!«

Bement a szobájába, és előhozott egy rakétaindítású gránátvető puskát, amivel nagyon szeretett lövöldözni. Lehajoltam, hogy egy magasságba kerüljünk, de amikor meglátta a képet, azt mondta: »Nem, ez nem jó!«

»Honnan a francból tudnád, milyen egy jó kép? – kérdeztem vissza. – Én élek abból, hogy fotózom!«

(...)