„Híres voltam, de nem tudtam, ki vagyok”

Újonnan megjelent memoárjában Mena Suvari kendőzetlenül vall a drogokról, a magányról és a toxikus férfiakról, akik meghatározták a fiatalkorát. Az Elle ennek apropóján beszélgetett a színésznővel.

Mena Suvari egy igazi századfordulós ikon volt. Egyazon évben, 1999-ben szerepelt az Oscar-díjas Amerikai szépség című drámában és a popkulturális jelenséggé érett Amerikai pite című vígjátékban. Elég, ha azt mondjuk, hogy már fiatal színésznőként is széles skálán mozgott.

De aligha volt minden csak móka és kacagás. Nemrégiben megjelent új memoárjában, a The Great Peace-ben (A nagy béke) Mena őszintén elmeséli, milyen magányosnak érezte magát valójában a hírnevét megelőző (gyakran felügyelet nélkül töltött) kamasz- és tinédzseréveiben. 12 és 19 éves kora között országos reklámokban szerepelt, idősebb férfiakkal kavart (különböző mértékű beleegyezéssel), óriási üdítőkkel öblítette le a varázsgombát, lila hajjal és kék kordbársony ruhakölteményekben járt rave-estekre, és metamfetamint szippantott, hogy elzsibbassza magát – mindezt még az érettségi előtt.

Mindeközben vonzó külseje és növekvő sikerei sosem árulták el, hogy mennyire boldogtalan. „Miután befejeztem a hetedik osztályt, bármilyen életkorúvá át tudtam alakulni, ami épp az adott munkához szükséges volt” – írta a meghallgatásokon való részvételről, a modellkedés megfelelőjéről. „13 évesnek kell lenni? Rendben. 18-nak? Nem probléma. 23? Nézz rám.”

A korának alakíthatósága azt jelentette, hogy mindig eltorzította magát. „A hollywoodi siker megkönnyítette, hogy a múltam traumáit és sérüléseit a háttérbe szorítsam, és úgy tegyek, mintha nem hatnának rám” – írta Suvari.

Ma, amikor friss arccal, egy „anya” feliratú fehér bögréből kávét kortyolgat, miközben a kutyája lelkesen ugat a háttérben, Suvari túljutott egy sor mérgező fázison, és barátságos arccal, nyugodt távolságtartással néz szembe velük. Az Elle újságírója a Zoomon beszélgetett a színésznővel és újdonsült anyával a múltjának feltárásáról, a személyes fejlődéséről és arról, hogyan pozicionálja magát arra, hogy kikezdjék a múltja miatt.

Elle: Tekintettel arra, hogy hollywoodi környezetben nőttél fel, miért döntöttél úgy, hogy könyvet írsz, és nem egy sorozathoz vagy filmhez készítesz forgatókönyvet?

Mena Suvari: Eredetileg így indult ez az egész néhány évvel ezelőtt. Úgy éreztem, hogy ki kell fejeznem magam – ki kell adnom magamból a dolgokat. Bementem az irodámba egy kávéval, és ott voltam hat órán keresztül. Csak dőltek belőlem a szavak, és megalkottam azt, amiről azt hittem, hogy egy feldolgozás. Meg akartam osztani a történetemet, de aztán jöttek a kétségek. Úgy éreztem, hogy „már mindenkinek van egy könyve”. Vagy egy parfüm, vagy valami ilyesmi. Én soha nem láttam magam ilyen személyként. Nem tudtam, hogyan csináljam. Úgy éreztem, hogy valami mást akarok csinálni kreatívan. Így hát létrehoztam ezt a feldolgozást, és az elmúlt néhány évben egy produkciós céggel dolgoztam együtt, hogy sorozatot csináljunk belőle. Bejegyeztem a szöveget, koncepcióvideókon dolgoztam, már a név is megvan – szeretném, ha egyszer megjelenhetne.

Ezzel párhuzamosan volt egy piros mappám, amit a 90-es években készítettem. Elég nagy volt, a verseimet és a begépelt történeteimet tartottam benne. Azt akartam kiadni, önmagában. Megmutattam valakinek, és mivel történetek is tartoznak hozzá, arra biztatott, hogy memoárként meséljem el a történetemet. Nem csak „ihlette” az én életem – első szám egyes személyben íródott.

Elle: A bevezetőben katalizátorként említed a #metoo-t, de volt olyan konkrét esemény, ami arra késztetett, hogy elmeséld a saját történetedet?

M.S.: Tulajdonképpen ez egy keveréke volt... nem csak annak a pillanatnak, hanem annak is, hogy a művészet lehetőséget adott arra, hogy többet tudjak meg magamról. Olyan projekteken dolgoztam –  mint a Grace and Grit –, amelyek spirituálisan átalakítóak voltak, és olyan helyzetbe hoztak, hogy késznek éreztem magam. A könyvben az „engedély” szót használom. Talán azáltal találtam meg ezt az engedélyt, hogy mások megosztották velem.

Elle: A könyv címe úgy hangzik, mintha valamilyen szinten lezárást találtál volna. Ez igaz?

M.S.: Ezt a címet még 1995-96-ban adtam az akkori munkámnak. Ki akartam adni azt a mappát, és verseskötetet csinálni belőle. Teleragasztottam azokkal a képekkel, amiket a kaliforniai Burbankben készítettem arról, hogyan láttam a világomat. Ez végül megmaradt, mert beletettem a memoárba is.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

𝓜𝓮𝓷𝓪 𝓢𝓾𝓿𝓪𝓻𝓲 (@menasuvari) által megosztott bejegyzés

Elle: Megvan a katartikus pillanat, amikor tollat és papírt ragad az ember, de ott van a sebezhetőség is, amikor mindez a nyilvánosság elé kerül. Felkészítetted magad arra, hogy esetleg górcső alá vesznek?

M.S.: Szabadságot találtam abban, hogy beszéljek ezekről a dolgokról, és szeretek párbeszédet kezdeményezni ezekről. Olyan ez, mintha terápiát tartanék a világgal. Mit tettem, ugye?! (Nevet.) De jobban érzem magam így, és boldoggá tesz, hogy átlátható vagyok. Ez az én ódám az univerzumhoz, mielőtt meghalok. (Nevet.) De azért vagyunk itt, hogy kommunikáljunk egymással. Úgy nyilvánult meg, ahogyan megnyilvánult; nem baj, ha magamat használom példaként. Nem lehet mindenkinek megfelelni. Miért vesztegettem annyi időt arra, hogy megpróbáljak megfelelni? Az egész életemet azzal töltöttem, hogy próbáltam olyanná válni, amilyennek szerintem lennem kellett volna. Nem kell ebben a térben élnünk. Ez egy beszélgetés a félelemről és önmagunk visszatartásáról. Talán ezt meg lehet osztani.

Elle: Lisa Taddeo: Három nő című hangoskönyvét részben te narráltad. Ez vagy más könyvek is inspiráltak arra, hogy te magad írni kezdj?

M.S.: Nem voltak konkrét könyvek, de ez az élmény (a hangoskönyv társnarrálása) arra emlékeztetett, hogy azokban a pillanatokban mennyire fojtogatónak éreztem magam, és hogy hagytam magam megfojtani. Mert azt akartam mondani: „Ó, én is értem ezt.” Ez volt az egyik olyan pillanat a sok közül, amikor úgy éreztem, hogy nem tudok beszélni erről a kapcsolatról. De én akartam.

Elle: A 90-es években és a 2000-es évek elején sok filmben játszottál hasonló korú női főszereplőkkel: Amerikai pite, Bankrabló csajok, még az Amerikai szépség is. Esett szó szexuális zaklatásról a forgatáson?

M.S.: Az elmúlt néhány évben Thora Birch és én újra összejöttünk, és elkezdtünk beszélgetni erről. Tegnap sms-eztünk, és érdekes volt hallani, mit gondol, hogyan látott engem akkoriban. De arra voltunk kondicionálva, hogy ne érintkezzünk egymással, ne barátkozzunk, tartsuk meg ezt a távolságot. Amikor visszaírtam neki, azt mondtam: „Én csak annyit tudtam, hogy mindenki semmibe vesz.” (Nevet.) A nőkkel is így volt ez, úgy tűnik. Nem osztozunk, mert állandóan versengünk. Határozottan ez volt a környezet. Sara Marsh-szal is tartom a kapcsolatot – vele együtt dolgoztunk a Bankrabló csajokon. A minap sms-t írt nekem a könyvről: „Alig várom, hogy elolvassam!” Én meg arra gondoltam, hogy Ó, ne...! (Nevet.) Alig várom, hogy halljam a véleményét róla.

Elle: Szóval még mindig nem beszéltél senkivel arról, hogyan láttak téged akkoriban? Mindez csak a könyv megjelenése után fog megtörténni?

M.S.: Igen. Csináljuk meg – állj csak belém! (Nevet.)

Elle: Nem úgy értettem!

M.S.: Tudom! Jó értelemben. Ezek jó beszélgetések. Nem arról van szó, hogy azt mondom, bizonyos dolgok helytelenek. Tegnap beszéltem erről Thorával, például a plasztikai műtétekről vagy a szexuális aktivitásról. Úgy éreztem, hogy nincs más választásom. Nem éreztem úgy, hogy lehetőségem van arra, hogy magam döntsek, hogy megvan erre a terem.

Elle: Mai szemmel nézve, hogyan érzel a Hollywoodban elfoglalt helyeddel kapcsolatban?

M.S.: Mostanában úgy éreztem, hogy többet kell írnom. Beszélni akarok a szülésemről. A kisbabám 4 hónapos. Az anyabuborékomban vagyok, és egy kicsit eltávolodtam a mostani időktől. Még az Instagramon sem vagyok annyit, mint kellene. De ez talán egy szép következő fejezet lehetne számomra, a kamera előtti színészkedés mellett. Csinálom pár évig, meglátjuk, hova vezet. A fejlődés egy gyönyörű, békés, nyugodt pillanatában vagyok. Most éppen ezt az egészet ápolom. Nem nézek tévét!

Elle: Visszatekintve a karrieredre, mit gondolsz a munkásságodról?

M.S.: Elfog az érzés: „Na, most már tényleg arról fogok beszélni, ami akkor történt.” Csak mentem az idővonalammal és az aláfestésekkel. Számomra vad, hogy egy munkalehetőség akkor ért el hozzám, amikor szükségem volt rá. A könyv végleges változatában nem beszéltem róla, de amikor a Sírhant művek című sorozatban játszottam, és a forgatókönyvíró Alan Ball visszatért az életembe, és felajánlotta nekem az előadóművészi szerepet, megrémültem. Színész vagyok, de nem tudom, hogyan kell egyedül kiállni egy színpadra mások elé, és előadni. Megkaptam ezeket a pillanatokat, hogy kihívást jelentsenek számomra. Ez hajtott előre, és egy új helyre lökött. Abban az időben éppen az első férjemmel, Roberttel voltam együtt, terápiára kezdtem járni, és az UCLA-n anatómia – még csak nem is színház – szakirányú továbbképzéseket végeztem, de a munkámon keresztül is megtaláltam önmagam. Ez volt a kapuzárási pánikom 21 évesen. Híres voltam, de nem tudtam, ki vagyok, vagy mit akarok kezdeni az életemmel. Folyamatosan próbáltam megtalálni magam ebben a keverékben.

Elle: Van valami, amit másképp csinálnál, vagy amit újra megtennél? Például ma már elképzelhetetlen lenne, hogy a 2007-es Halálra ítélve című filmben egy fehér színésznő alakítson fekete karaktert. És bár a te karaktered nem vett részt benne, az Amerikai pite webkamerás jelenetét is kényelmetlen nézni a beleegyezés hiánya miatt.

M.S.: A középpontban a személyes utam áll, és az az érzés, hogy a trauma miatt elvesztettem a hangomat. Azért hozom be a munkámat, hogy bemutassam, milyen szimmetria volt a magánéletem és a szakmai életem között.

Elle: Vannak olyan képek a könyvben, amelyeket még soha nem osztottál meg. Beszélnél néhányról ezek közül?

M.S.: A borítóképet David Needleman készítette, az American Woman című sorozat forgatásán. Néhány embernek van egy energiája, és úgy érzem, ő azt örökítette meg, amit még soha senki nem látott bennem. Úgy éreztem, hogy szimbolikusan előre nézek.

A régebbiek esetében ezek soha meg nem osztott fotók a kezdetektől egészen mostanáig... Megpróbáltam leírni az időpontot, amikor történtek. Amikor elkezdtem modellkedni, beraktam egy fotót egy charlestoni felvonulásról, amikor 12 éves voltam, egy kabrióban ültem, integettem, mintha csak azt mondanám: „Modell vagyok!” (Nevet.)

Elle: Úgy hangzik, mintha valódi levéltáros lennél.

M.S.: Nem feltétlenül; sok mindent elvesztettem a költözések során. De volt egy tároló a raktáram hátsó részében, amiben fotók voltak... egy életre szóló összeállítás! Voltak VHS kazetták is. Hogy fogom azokat megnézni?! Egyáltalán lehet még ilyen készüléket venni? A tároló szétesőben van, de soha nem tudnám kidobni azokat a dolgokat.

Forrás: Elle