A hiúságok vására – A Cannes-i Filmfesztivál testközelből

Gyárfás Dorka beszámolója következik Cannes-ból. 

Angelina Jolie, Dakota Johnson, Natalie Portman, Palvin Barbi – csak néhány sztár, akik itt vannak Cannes-ban, a világ legfontosabb filmfesztiválján, de erről én is csak a social médiából értesülök, hiszen nem szerepelnek egyik filmben sem. Jennifer Lawrence, Emma Stone, Pedro Pascal és Austin Butler – ők viszont azért jöttek, hogy bemutassák a legújabb munkáikat a világ legfinnyásabb közönségének: a szakmabelieknek és a sajtónak. És végül vannak itt csodálatos afrikai, ázsiai, német vagy épp dél-amerikai színészek, akik legalább olyan tehetségesek és karizmatikusak, mint Hollywood krémje, mégsem ismeri őket senki. Én idén tőlük kaptam a legszebb pillanatokat.

Se teljesítmény, se hírnév

Szó se róla, én is szeretem pörgetni a vörös szőnyeges felvonulásokat. Valamiért szükségünk van rá, hogy nézegessük, mások milyen szépek is csillogóak, és egy kicsit magunkat is oda képzeljük. Itt, Cannes-ban sokan tovább is mennek a fantáziánál: maguk is felöltöznek estélyi ruhába, és abban lejtenek végig a Croisette-en, az elszántabbak profi fotóst is szereznek hozzá. Csak épp nem hívta őket senki, és nincs mögöttük az, amiért itt lenne a helyük: se színészi teljesítmény, se hírnév. Egyszerűen csak szeretnének megmártózni abban az érzésben, milyen a világ tetején élni, legalább egy pillanatra.

Nincs könnyű dolguk. A sztárok megjelenésén egy hadsereg dolgozik, a ruháikat ingyen kapják a divatházaktól, a földi halandóknak mindezt saját pénztárcából kell finanszírozni, és akkor még nem beszéltünk a szállás költségeiről, és az itteni étkezésekről. Ráadásul a Croisette-n éjjel-nappal hatalmas tömeg hömpölyög, és majdnem mindenki kifogástalanul öltözött, hiszen a világ egyik legdrágább nyaralóhelyén vagyunk. Szóval lehet, hogy mégis csak valódi sztárrá válni érdemesebb?

Egy figyelemreméltó film születése

Itt van például Harris Dickinson. Őt mára sztárként ünneplik itt, pedig nem is színészi munkával, hanem az első rendezésével érkezett a fesztiválra. Azt meséli, két éve is járt már Cannes-ban, akkor azért, hogy pénzt szerezzen a filmjére. Napi negyven tárgyaláson vett részt a producereivel, ennyiszer próbálta meggyőzően előadni, miért lesz különleges a film, miért érdemes partnerként mögé állni. Ne gondoljatok valami nagyszabású produkcióra: Dickinson egy hajléktalan fiú történetét akarta elmesélni, aki az utcán él, és napról napra küzd a függőségével – érdekes kontraszt mindezt épp itt bemutatni. Valakinek mégis megtetszhetett az ötlet, és valószínűleg jól döntött: az Urchin mára a világ figyelmének középpontjában debütálhatott, mert Dickinson közben sztárrá vált színészként: meggyőzően alakította Nicole Kidman fiatal szeretőjét a Babygirl című filmben.

Vagy itt van két másik hasonló példa: Kristen Stewart és Scarlett Johansson is az első rendezését hozta el, és került vele az Un Certain Regard szekcióba, ami minden más filmkészítő esetében önmagában siker, olyan szigorú a válogatás, náluk azonban a hírnév és a publicitás nyilván magától zöld lámpát biztosított.

óriási harc a bejutásért

Be kell vallanom, egyikük filmjét sem láttam. A legalább száz film közül, amit itt mutatnak be először a világon, ezekre pont nem sikerült bejutnom, hatalmas harc folyik a jegyekért. Nekünk, újságíróknak van egy belépőkártyánk, amivel maximum a sajtóközpontba engednek be, és minden vetítésre külön kell regisztrálnunk egy online felületen, ahol általában 20 másodperc alatt elkel az összes aznapi jegy. Nem csoda, többezren ácsingózunk rájuk. (Hozzá kell tenni: nemcsak egy vetítést tartanak a filmekből, de így is jóval nagyobb a kereslet, mint a kínálat.) És akkor még ott vannak azok az átlagemberek, akik az utcán állva várják, hogy valaki megszánja őket, és bejuttassa valamelyik legendás vetítőterembe, de ők sincsenek kevesen, csodálom is a kitartásukat.

Szóval Cannes egyrészt a hiúságok vására, ahová mindenki a legszebb arcát mutatja, másrészt farkasharc, ahol az élményért nagyon meg kell küzdeni. De megéri. Én az elmúlt 4 napban 15 filmet láttam, és hatalmas élmények voltak köztük. Kicsit olyan volt, mint körbe utazni a földet, mert a filmeknek köszönhetően jártam Tunéziában, ahol fekete-afrikai illegális bevándorló nők életébe pillanthattam be (Promised Sky), egy kelet-német udvarházban, ahol négy generáció mindennapjait követtem (Sound of Falling); megismertem Nagasaki lakóinak traumáját (The Pale Vew of Hills); Chilébe kirándultam, ahol egy ’80-as évekbeli transz közösséggel találkoztam (The Mysterious Gaze of the Flamenco); de megjártam Brazíliát is, ahol egy portugál környezetvédő próbált segíteni az őslakos közösségnek, hogy ne építsenek utat a földjükön (I Only Rest in the Storm). És ez még csak egy része.

Felkavaró történet bonoról 

Meglepően érett és intelligens színészi alakításokat láttam gyerekektől, megrázó pillanatokat arról, milyen kirekesztettnek és elnyomottnak lenni, és azt is sokszor megtapasztaltam, hogy a művészet – ha szabad, márpedig csak úgy lehet csinálni –, akkor csodákra képes. A neveket lehet, hogy nem mindig jegyzem meg  a stáblistáról (sokszor kiejteni sem tudom), de az arcokat nem felejtem el, mert olyan igazságokat hordoztak.

De hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak ők tudtak mély nyomot hagyni. Ugyan az amerikai versenyfilmek épp nem nyűgöztek le (és akkor még finoman fogalmaztam... így Jennifer Lawrence, Robert Pattinson, Benicio Del Toro, és Wes Anderson teljes sztárparédája sem okozott örömöt), de azért volt egy film, amit egy igazi világsztárról készítettek, és a fesztivál egyik legnagyobb érzelmi felindulását váltotta ki belőlem: ez pedig Bono: Stories of Surrender című egyszemélyes show-ja volt, ami a U2 frontemberének nemrég megjelent önéletrajzi könyvét ültette át színpadra – és onnan filmre. Mivel ezt a nyár folyamán otthon is meg lehet majd nézni (amikor felkerül az Apple TV kínálatába), mindenkinek nagyon ajánlom, ha egy mély, felkavaró, de igazán felemelő történetre vágyik. Mennyi mélység, szépség és fájdalom volt benne! Az ilyenek után az ember legszívesebben már nem is nézne semmit, hogy minél tovább dédelgesse magában az érzést (vagy inkább érzések kavalkádját), de sajnos Cannes-ban nincs megállás. Még mindig csak a fesztivál közepén járunk, úgyhogy lesz még miről mesélnem!