Kereshetek annyit, mint férfi kollégáim?
Nem tudom, jelenleg megvalósul-e az egyenlő bérezés elve köztem és a férfi kollégák között. A nemek egyenlőségéért folytatott küzdelem vágyánál bennem már csak az a diszkomfort érzés erősebb, ami attól fogna el, ha meg kellene kérdeznem egy másik színészt vagy színésznőt, mennyit keres. Bárkinél előbb érdeklődnék róla, nehéz volt-e a gyerekkora, smint hogy a munkája pénzbeli honorálásról érdeklődjek. Sosem vizsgáltam meg, mik ennek az okai, de számomra az ilyen kérdés ízléstelennek, majdnem erkölcstelennek tűnik. És ott van a jó öreg berögződés, ami már ősanyáinkat is gúsba kötötte: szeretném, ha az emberek szeretnének.
A pénzhez való hozzáállásom, épp úgy, mint bármi máshoz, menthetetlenül halad a megszállottság irányába. Hogy ne csavarodjak be teljesen, le kell egyszerűsítenem a kérdést: van ma elég pénzem? Igen? Akkor jó. Persze, így könnyű célponttá válok a hollywoodi producerek számára, akik szeretnek úgy spórolni, hogy tesznek az egyenlő munkáért egyenlő bért elvére.
De ha Jennifer Lawrence és Emmy Rossum számára kiderült, hogy igenis van különbség a fizetésekben, hogyan bízhatnék benne, hogy én ugyanannyit kapok, mint a férfiak?
Hogy egy kicsit jobban belemenjek a részletekbe – mert, ahogy a saját bizonytalanságaim a témában is elárulják, túl sok a vakfolt – elmondom, hogyan működik a bérezés a televíziós produkciókban, amennyire én tudom.
Jelenleg a titulusom „TV Series Regular” – azaz tévésorozat állandó szereplője, egy, az NBC-nek készült új pilotban (a sorozatok első, bevezető, jellemzően hosszabb epizódja – a szerk.) A „regular” egy hivatalos kifejezés a szakmában, és olyan karaktert jelöl, aki biztosan szerepelni fog legalább az epizódok egy meghatározott számában évadonként.
Genevieve Anderson
Ha jól érzékelem, a legtöbb ilyen „regular” szerepekben játszó színész epizódonként kap díjat. (...) Minden tévésorozat árajánlata több faktort tükröz, amelyek kölcsönösen hatnak egymásra, és ez exponenciálisan növekedik: hány munkája volt már az illetőnek, mennyi konkurens ajánlatot kapott, és az ügynöke mennyire agresszívan tárgyalt, hogy magasan tartsa ezeket az összegeket. Egyértelmű, hogy az ügynököknek hatalmas a szerepe. Hőn szeretett, vérszomjas harci kutyáimnak köszönhetően, én például igen elégedett vagyok ezzel a folyamattal.
Amennyire átlátom – nagyon, nagyon felületesen - Emmy Rossum helyzetét, az az, hogy amikor aláírta a Szégyentelenek szerződéseit, a férfi főszereplőéhez képesti kisebb fizetése inkább abból adódott, hogy az ügynökei kevesebb ideig srófolták az árajánlatokat, mint bármiféle nemi megkülönböztetésből. Mindazonáltal, a munka, amit elvégeztek, tényleg körülbelül ugyanaz volt, és az is igaz, hogy Rossum épp annyi bevételt hozott a sorozatnak, mint a férfi sztár, William H. Macy. Ahogy az évadok sikeresen pörögnek, miért ne kaphatnák most már ugyanazt a díjazást, ugyan azokért a szolgálatokért? Nem is beszélve arról, hogy kevesebb szerepet írnak nők, különösen idősebb nők, különösen színesbőrű nők számára, és így természetesen ezeknek az embereknek kevesebb alkalmuk van az árajánlatok begyűjtésére. Hollywoodban EZ az igazi gender probléma.
De mindez feltételezéseken alapszik: én nem osztom meg a számokat és másoktól sem kérdezem az övéiket, még a legjobb barátnőmtől sem. Az árfolyamom éppen attól biztonságos, hogy akik tudják, titokban tartják, és nem a munkahelyi átláthatóságtól. A „Good Girls Revolt” forgatásán dolgoztunk egy jeleneten, amiben a női karakterek rájönnek, hogy a férfiak háromszorosát keresik az ő fizetésüknek. Mi, színészek, még ekkor sem beszéltünk róla, ki mennyit kap a munkáért. Kizárólag emiatt a cikk miatt hívtam fel az ügynökömet és kérdeztem meg, kapok-e annyit, mint a fiúk. A válasz, ahogy vártam, a következő volt: többet kapok, mint a kevésbé tapasztalt kollégáim és kevesebbet, mint a tapasztaltabbak, nemre való tekintet nélkül.
De miért is jelent határsértést ilyet kérdezni, amikor ennek igen nagy hatása van az életemre – nem csak a bankszámlám miatt, hanem, és ez a fontosabb, pontosan amiatt, amit minden apró lázadással ki tudunk harcolni minden nőtársunknak is.
Akut kínosság elkerülő viselkedésemet azért is kellett kiemelnem az elején, mert pontosan ez a diszkomfort érzés gerjesztette titkolózás az, ami, bármely szakmában, állandósítja a bérkülönbségeket. A munkahelyi barátok nem mindig igazi barátok. Az ember illetlenül személyeskedőnek érezné, hogy ilyeneket kérdezzen a kollégáitól, úgyhogy nem kérdezünk, és ebben a nagy diszkrécióban a pénzt sokszor igazságtalanul megkülönböztető módon osztják szét, persze, titokban.
Hát, akkor számoljunk le a kényelmetlenség érzésével. Mik azok a félelmek, amik visszatartanak tőle, hogy kiálljak a nemek egyenlőségért?
Egy, ahogy már mondtam: szeretném, ha az emberek szeretnének.
Kettő, nagyon rendesen megfizetnek, és semmiben nem szenvedek hiányt. Messze nem én vagyok az az ember, akit a béregyenlőtlenségek a legrosszabbul érintenek (ahogy Lawrence és Rossum sem, úgyhogy nyilván nem erről van itt szó).
Három, így elkerülöm a cselekvés fájdalmas nehézségeit, amit nem tudnék, ha valóban szembesülnék az egyenlőtlenségekkel.
Mert, és ez a lényeg, négy: színészként, a legtöbbünk egyszerűen retteg, hogy a jelentkezők tengeréből csakis a szerencse folytán nyert kiválasztást, és úgy ragaszkodunk gyenge lábakon álló anyagi biztonságunkhoz, mintha az életünk múlna rajta. Az elhanyagolható számú példát tekintve, akik viszont annál többet szerepelnek a sajtóban, mi inkább jól viselkedünk, mert szeretnénk munkát kapni. Egy munkára trillió színész jut. Illedelmesen harcolunk a túlélésért. Egyeseknek közülünk még imposztor szindrómája is van, ez az, ami elhiteti velünk, hogy a sikerünk csak valami hiba, és egész biztosan kiderül egyszer, hogy mi csak valami csellel rávettük a munkaadóinkat, hogy higgyenek bennünk.
De vajon azáltal, hogy titokban tartom ezeket a számokat és nem teszek fel nehéz kérdéseket, megúszom a diszkomfort érzést? Vagy ezáltal cinkossá válok, és csak elodázok egy sokkal nagyobb kellemetlenséget – ami azt jelenti, hogy be kell vallanom az olvasóknak, nem tudom, hogy egyenlő-e a bérezésünk a férfiakéval, vagyis, nem veszem ki a részem abból, hogy támogassam, és védjem magamat a többi nővel együtt a hollywoodi bizniszben? Ami azt is jelenti, hogy része vagyok az erőnek, amitől minden színész, és minden nő kicsinek érzi magát, és fél, nehogy bajt csináljon?
A megoldás, azt hiszem, az, ha kevesebbet feccölünk a feltételezésekbe és beleállunk a kellemetlen helyzetekbe, transzparens beszélgetéseket folytatunk, amilyeneket én még sosem folytattam, méghozzá alázattal és azzal a világos tudattal, hogy ezek a beszélgetések nehezek, de fontosak. Ennek a bátorságnak a magja a saját önbecsülésemben található: nem vagyok imposztor, profi és tapasztalt munkavállaló vagyok, sem jobb, sem rosszabb, mint a kollégáim. Nem, nem okozok bajt. Lehet nehéz kérdéseket feltenni, ez nem lehet gond. Az egyenlőtlenség a gond. És sem én, sem bármelyik másik nő nem engedheti meg magának a luxust, hogy biztosra vegye, a nemi egyenlőség jegyében honorálják a munkáját. Tartozunk egymásnak ezzel a bátorsággal.
Az általad megtekinteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek az Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartoznak, és a kiskorúakra káros hatással lehetnek. Ha szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot!