Babos Tímea: A tenisz magányos sport

A Grand Slam bajnok a gyökereiről, a partnerségről, sorozatokról és Federerről mesélt az ELLE magazinnak

A soproni születésű Babos Tímea édesapja teniszedző, így nem volt meglepő, hogy lánya is hamar megsimerkedett a játékkal. És a tehetsége is gyorsan kiütközött a pályán. Nem is hagyták annyiban, és Tímea már tizenévesen szállította a szép eredményeket. Az interjú is hol máshol készülhetett volna, mint egy budai teniszpálya mellett. Ahol kivételesen egyáltalán nem játszott, mert kapott néhány nap szabadságot. Jól is esett neki ez a kis szünet, mert nemsoká újra a nyakába veszi a világot. Interjúnk 2014. nyarán készült!

BT: Szerintem hatalmas előny, hogy kevesebb teher van a vállamon. Egyébként a párosunkban én vagyok a vezéregyéniség, és így talán nagyobb a nyomás rajtam. De mégis jobban tudom kezelni, ha van mellettem valaki. Nagyon sokat segít, hogy húzzuk előre és motiváljuk egymást – attól függetlenül, hogy erősebb az egyéniségem, és szerintem én vagyok az, aki a meccsek hangulatát befolyásolja.

BT: Engem nem befolyásol, hogy hol ülünk, de Kristinának nagyon fontos, hogy melyik széket választja. Úgyhogy mindig ő ül közelebb a bíróhoz.

BT: Nem. Neki is megvan a maga rutinja és nekem is. Meccs előtt, reggel,  jön egy közös beütés. Aztán legfeljebb egy közös ebéd, de utána kicsit különválunk.

BT: Tésztát. Mindenki azt eszik.

BT: Számomra nagyon fontos, hogy kedveljem, akivel párosban játszom. Anélkül nem megy. Ezért az elmúlt évek során mindig próbáltam olyan párt találni, aki nem csak jól játszik és passzol a játékstílusunk, hanem akivel a pályán kívül is jól megértjük egymást. Persze tényleg nem lógunk egymáson. Úgy hetente egyszer elmegyünk egy közös vacsorára, de a tenisz magányos sport. Mindenkinek megvan a maga rutinja, és senki nem akarja azt megtörni. Úgyhogy, amikor befejezzük a meccset, beszélgetünk tíz percet és mindenki megy a maga útjára.

BT: Igen! Jól is esett, hogy nagyon sok üzenetet kaptam, és sokan gondoltak rám. De annak is örülnék, ha akkor is gondolnának rám, amikor nem vagyok sikeres. Ne csak ilyenkor legyek hirtelen mindenki kedvence!

BT: Nem. Mert a döntőben nem az volt, hogy mi voltunk rosszak, hanem egyszerűen úgy játszott az ellenfél, hogy esélyünk sem volt ellenük. És szerintem ezt mindenki tisztán látta. A döntőig nagyon szép utunk volt, vertük az összes jó párost, úgyhogy szerintem ez pozitívan érintett mindenkit. Nem voltak kritikák.

BT: Sokat javultam ebben. Egy vereség régebben a világ végét jelentette. Ahogy kezd kicsit benőni a fejem lágya, kezdem ezt is jobban elfogadni. Persze, néha eltörik a mécses, vagy ideges vagyok, ha elrontottam egy meccset. De hát van úgy, hogy mindent megtettem és kikapok – és akkor nem tudok mit csinálni. Meg van úgy, hogy kifogok egy olyan napot, hogy semmi nem sikerül. Meccstől függ, hogy viselem a vereséget.

BT: Akkor már lehetett sejteni, hogy teniszező leszek. Aztán, amikor 8-9 éves voltam, a szüleim nem akarták, hogy játsszak. Inkább úszni kezdtem.

BT: Mert a kilenc évvel idősebb nővérem is játszott, és a szüleim tudták, hogy ez mennyi lemondással jár. Kemény meló ez, úgyhogy nem akarták, hogy még egy gyerek ugyanazt az utat járja. Aztán, amikor látták, hogy úszás után elcsenem a tesóm ütőit és otthon falazok, arra gondoltak, nem vagyok reménytelen. Végül egyre többet játszottam, az úszás pedig elmaradt.

BT: Annyira, hogy nem is volt gyerekkorom. Kilenc-tízévesen kezdtem el komolyabban edzeni. Nyolcadikig még bejártam iskolába, de ott sem tudtam soha nyolcra beérni, mert reggel héttől fél kilencig edzettem. Utána iskolából rögtön edzésre mentem, onnan meg tanulni. A gimit már magántanulóként végeztem, sőt, ekkor kiköltöztem Angliába három évre, hiszen itthon nem voltak olyan körülmények, amelyek között előrébb tudtam volna lépni. Tizenévesen három évet egyedül éltem odakint. Nem volt könnyű.

BT: Nem, mert annyira szerettem volna jó játékos lenni. Hamar jöttek a sikerek, így nem volt olyan pillanat, hogy azt gondoltam volna, most már elég. Szerettem játszani, szerettem edzeni.

BT: Nem lett volna esélyem.

BT: Már maguk a létesítmények is. Itthon egyetlen kemény pálya akad, ami használható – és ez is nekem épült, amikor 17 éves voltam. Fedett pályák nincsenek, csak sátorban lehet játszani, ami télen 10-12 fokos. Így nem lehet normálisan felkészülni.

BT: Végig. Tíz éves koromtól egészen tavalyig ő volt az edzőm, és még most is sokat segít. Amikor Angliában voltam, jött egy időszak, hogy kevesebbet foglalkozott velem, de akkor is sokat utazott utánam.

BT: Pozitívum, hogy mindent együtt éltünk át, ez pedig szorosabbá tette a kapcsolatunkat. Viszont az, hogy ennyit voltunk együtt, nyilván nem teljesen egészséges. Nem azt mondom, hogy ez el is választott később, de azért egy idő után elegünk lesz egymásból. Tényleg napi 24 órában egymást nézni, egy szobában lenni, együtt utazni, mindent együtt csinálni – azért van egy pillanat, amikor már ez sok.

BT: Nem hiszem! Nyilván a játékomról mindent tud, bár ott is már próbálok már több saját döntést hozni. Próbálok jobban a magam útján járni, és néha utólag kérdezem meg a véleményét. Igyekszem saját döntéseket hozni.

BT: Anyu nagyon benne van! Utazni nem szeret, de a meccseket nézi. Nagyon-nagyon izgul. Persze Wimbledonba kijött megnézni a döntőt. De ő is hatalmas munkát végzett a háttérben. Biztosította a stabil támaszt.

BT: Nem. Befejeztem a gimit, és azóta esélytelen a suli. Örülök, hogy a rengeteg utazás és a napi 6-8 órás sport mellett néha el tudok menni egy vacsorára. Nem is szeretnék most tanulni, mert nincs rá időm. Aztán majd meglátjuk.

BT: A média világa.

BT: Igen, a tévés dolgok. A riporterkedés.

BT: Persze! 67 országban voltam életem során. Próbálok körülnézni az adott városokban – néha van rá lehetőség, néha nincsen.

BT: Hát... igen. Ha nem hozod magaddal a párodat a versenyekre, akkor eléggé lehetetlen. És látom, hogy sok teniszezővel érkezik a párja, de az sem lehet könnyű, hiszen inkább a sportra kell koncentrálni ilyenkor is. Úgyhogy... én most még várok. Aztán ki tudja? Lehet, hogy holnap betoppan a szerelem.

BT: Ausztrália. Messze ezt az országot szeretem a legjobban. Az embereket kedvesek és barátságosak. A klímát is nagyon kedvelem, mert imádom a meleget. Sok a zöld, gyönyörű a környezet – viszont modern az ország. Nekem tökéletes lenne.

BT: Zenét hallgatok, filmet nézek, olvasok. Ebben a sorrendben.

BT: Mindent meghallgatok, csak a kemény rockot nem szeretem. Mindig nevetnek is a barátaim, hogy minden számot ismerek. Könyveket angol nyelven olvasok, főleg romantikus krimiket. Újabban elkezdtem sorozatokat nézni, ami nagyon nem volt rám jellemző. Tíz nap alatt végignéztem a Szökés négy évadát, mert egyedül voltam egy versenyen. Volt, hogy hat epizódot is megnéztem. Most rákattantam a Vámpírnaplókra.

BT: Sajnos túl sokat vásárolok. Próbálom mindig frissíteni a ruhatáram.

BT: Két-három ember van, azt gondolom. Mindegyikük fiú. Az egyik klubtársam itt a Park Teniszklubban, aztán van egy pingpongos srác, és egy harmadik – vele együtt edzettem négy évig. Most kétszer is elkísért valamelyikük egy-egy versenyre. De ez azért elég ritka, és egyébként én is jobban szeretek az edzőmmel lenni, és a magam dolgára koncentrálni. A tenisz nagyon magadnak való sport, elég zárkózott mindenki.

BT: Megadjuk egymásnak a tiszteletet, de nagy barátságok nem születnek. Főleg a nőknél nem. A férfiaknál kicsit lazább a hangulat, de egy férfinak sem a teniszezők közül kerülnek ki a legjobb barátai. Leginkább azt mondanám, hogy nem zavarjuk egymást.

BT: A favoritom Roger Federer; őt imádom a legjobban.  Rokonszenves a játékstílusa, a viselkedése. És nagyon intelligens. Edzésen pedig laza és jó fej. Halálra röhögi magát, és tényleg próbál mindenből viccet csinálni.

BT: Nem tudom, mert soha nem vagyok itthon. De Wimbledon után, ahogy jöttem haza, a repülőn megismert a magyar stewardess. Az autómon meg van egy hatalmas sárga teniszlabda a nevemmel, így akárhova megyek, látom, hogy összesúgnak. A forgalomban már nem tudok elbújni mások elől.

Bus István