Amrita Sher-Gil – ma született az ikonikus festő, akinek binge-elve néznéd az életét

Január 30-án született az indiai-magyar festő, akinek tehetsége és jelleme a modern festészet kikerülhetetlen alakjává emelte. 

Amrita Sher-Gil életének minden részlete forgatókönyvbe kívánkozik: kalandos eredet, kirobbanó tehetség és két földrész – Európa és India – izgalmas helyszínei. Történetében rengeteg a lázadás, szenvedély, elszántság, egy igazi avantgárd szellem, aki tragikusan rövid életútja alatt is hatalmas nyomot hagyott a világban. Amrita egyszerre ikon az európai és az indiai modern festészetben is, magyar származásáról és a magyar tájhoz való kötődéséről, itteni emlékeiről kevesebb szó esik a nemzetközi diskurzusban, születésnapja alkalmából ezért pár érdekes, bensőséges, Magyarországhoz kapcsolódó részlettel toldottuk meg az önéletrajzát. 

1913. Január 30-án, a Szilágyi Dezső téren született Amrita Sher-Gil festő, akinek műveit Indiában halála után nemzeti kinccsé nyilvánították, és csak ritka alkalmakkor bukkan fel egy-egy képe árverésen, akkor is rekordáron kel el a legnagyobb aukciós házak közvetítésével. Születésének története egy hindu mesékbe illő házassággal kezdődik: egy magyar származású nemesi hölgy (egyes források szerint operaénekes, más források szerint zongoraművész), Gottesmann Marie-Antoinette, barátai unszolására Londonból Indiába utazik az utolsó maharadzsa lányának társaságában, és ott szerelembe esik. Választottja Umrao Sher-Gil – korábban a maharadzsa lányának kegyekeit kereső – egy északi tartomány rádzsájának fia, akivel az angliai esküvő után rokonlátogatásra Magyarországra utaznak, a tervekhez képest jóval több időre. Ugyanis az I. világháború maradásra készteti őket és itt születik, majd nevelkedik a következő szűk évtizedben két lányuk, Amrita és Indira. A jómódú családnál a gyermekekhez a legjobb magántanítók járnak, Amrita már ötévesen fest, zongorázik és énekel. Budapesten, majd Dunaharasztiban lakik a család, Baktay Ervin, Amrita nagybátyja, író és hindu költők fordítója sokat jár hozzájuk vendégségbe, állítólag tőle tanul rajzolni kezdetben a későbbi zseniális festőművész. Ebben az időszakban készülnek első állatrajzai a magyar táj hatása alatt, ez későbbi művészetében is felismerhető formálója lesz eszköztárának. Hatvan évvel később bájos képet festenek a család emlékét hosszan megőrző beszámolók:

„Sok idős haraszti emlékszik még arra, hogy a kis Amrita testvérével, Indirával matrózblúzban járt Halász nénihez zongorázni” – írja a Pesti Hírlap 1980-ban.  

Rajongott Ady verseiért

A húszas években rengeteget költözik a család, az indiai Simla városába, majd Firenzébe, az évtized végén pedig Párizsba, hogy Amrita tehetségét nagynevű iskolákban fejleszthesse (a Quartier Latin bohém életében való elmerülés valószínűleg kevésbé szerepelt a szülők tervei között). Az Académie de la Grande Chaumière-ben, majd az École des Beaux- Arts-ban is tanult, közben a család többször látogatott Budapestre. Például 1930-ban, amikor a budapesti sajtóorgánumok a mindennapi életükbe is betekintést engedő interjúkban mutatták be az éppen átutazóban lévő Sher-Gil családot. A Délibáb bennfentes cikkéből többek között azt tudhatjuk meg, hogy Amrita Ady Endre verseiért rajong, festészeti előmeneteléről pedig azt, hogy a párizsi Beaux Arts önarcképét első díjjal tüntette ki, valamint már volt kiállítása, amit nagy sajtóvisszhang kísért (és húga, Indira szerint „csodálatosan tehetséges!”), de azt is, hogy Indiában egy Bombay melletti kastélyban élnek, „ahol csak az ő kiszolgálásukra tizenkét cseléd áll rendelkezésre, s ahol sohanem látott szépségű virágok illatoznak a parkban.” 

Amrita mindössze húszéves volt, amikor elnyerte a sokak által áhított Párizsi Szalon aranyérmét, és több szempontból is történelmi eredményeket ért el ezzel: a legfiatalabb és az első ázsiai származású művész volt, aki felvételt nyert a szalonba. 

Közben többször járt Magyarországon, Zebegény és a Dunakanyar is feltűnnek témaként a műveiben, de a művészi előmenetel mellett a magánéletéről is vannak mindennapi, kedves részletek; 1933-ban a Pesti Hírlap könyvvel jutalmazott rejtvénymegfejtői között megtaláljuk a nevét – nem éppen egy aranyérem, de úgy tűnik ez is örömet okozott Amritának –, és azt is megtudhatjuk, hogy a Bristol szállóban tartott evangélikus ismerkedési táncestélyen vett részt húgával. „A jól sikerült táncestélyen az előkelő és nagyszámú közönség a késő éjszakai órákig a legkitűnőbb hangulatban volt együtt”- tudósít a lap.

Magyarország és India között

Aztán visszament Párizsba, elmerült a munkában, és ahogy a művészetében, magánéletében is a fennálló normákat borzolva kereste útját – azonos neműekkel való kapcsolatok, szenvedélyes viszonyok (köztük festőművész és későbbi miniszterelnök is szerepel), és egy családja által ellenzett házasság is tarkították életét. Férjével a harmincas évek második felében végül Magyarországon telepedtek le, majd élete utolsó évében Indiába költöztek, ahol művészi kiteljesedése még nagyobb tempót vett. Hírneve és elismertsége nőtt, de egy gyors lefolyású, máig tisztázatlan eredetű hasi fertőzésben, alig huszonnyolc évesen elhunyt. Életművét szinte kivétel nélkül privát kollekciókban vagy az Újdelhi Nemzeti Múzeumból ismerhetjük, Budapesten emlékezetét kiállítások, kiadványok őrzik, és a nevét viselő Indiai Kulturális Center.

Amrita Sher-Gil India legjelentősebb festőinek egyike, a magyar, európai és indiai tájakat, benyomásokat, kultúrát ötvöző, társadalmi kérdéseket feltevő és szerepeket újradefiniáló művészete és szenvedéllyel teli élete azóta is inspiráló festőművészek és nem művészek számára egyaránt. 

A modern indiai festészetet megújító művészete nemcsak stiláris elemeiben volt úttörő és az avantgárd, hanem az európai festészeti iskolákkal is kortárs. Generációkat inspirált és inspirál ma is a társadalmi egyenlőtlenségeket, igazságtalanságokat fókuszba állító témaválasztásaival, mint amilyen a független India gondolatának megjelenítése vagy az indiai társadalom peremén élőknek, a kasztrendszer kitaszítottjainak ábrázolása. Illetve a kor elvárásait megkérdőjelező, azokkal szembemenő nőalakoknak a megjelenítése, akik az idealizált formák és dekoratív, passzív szerepek helyett valóságos, komplex, érzéki és érzelmekkel teli aktív főszereplőkként tűnnek fel a képein. 

Olyan korban alkotott és ért el sikereket, amikor a férfiak mindent átható hegemóniájában az azóta munkáira sokszor használt „female gaze” még kimondhatatlan, konceptuálisan – szinte – értelmezhetetlen gondolat. Progresszív, lázadó lénye és művészete talán pont azt mutatja meg, hogy ebben a tekintetben egyáltalán nem az alkotó neme a lényeg, hanem az elavult társadalmi konvenciókkal szembemenő, az elesettekre, kitaszítottakra, igazságtalanságokra és a fennálló világrendet kihívó gondolatokra is kiterjedő, belőlük fakadó empatikus, átható és emberséges nézőpont, mondjuk úgy, hogy „human gaze”, amit hívhatunk nőneműnek, de valójában mindenkiben ott van, csak elszántság kell az előhívásához.