My bodies out of styles: A testem kiment a divatból

Részlet az ELLE magazin októberi számában megjelent írásból. 

Stylistként Jeanie Annan-Lewin az első sorból nézte végig a divat fokozatos visszatérését a nullás mérethez a kifutókon. Most felteszi a kérdést: Mi kell ahhoz, hogy  ne tűnjön el a méretelfogadás?

HOGY ÉRZEL A „kövér” SZÓVAL KAPCSOLATBAN?

Gyanítom, nem szívesen használod, talán még tartasz is tőle. És ami a kövérség jövőjét illeti? Azt felejtsd el! Az alattomos kövérségfóbia mindenhol jelen van, és mindannyiunkat érint.

Nem újdonság, hogy a divat világa közismerten kövérségfóbiás, de a mostani helyzet különösen elkeserítő, elsősorban azért, mert egy ideig úgy tűnt, hogy a dolgok jó irányba változnak. 2020 táján egy darabig úgy látszott, fordulat állt be az iparágban; a divatbemutatók, címlapok és kampányok castingjain is megjelent a sokszínűség iránti vágy és igény.

De ahogy egyes márkák „greenwashinggal” (zöldre mosással) állítják magukról, hogy fenntarthatók, avagy környezetbarátok, ugyanígy tesz a divatszakma is a méret tekintetében. Az idei őszi-téli bemutatókon jelentősen csökkent a plus size megjelenése, és ez hatalmas visszalépés volt. Mintha az illetékesek azt gondolták volna, hogy már senki sem figyel rájuk, és azt mondták: „Oké, lépjünk le a gázról, és térjünk vissza a régi kerékvágásba.” A test elfogadása csak egy trend volt, nem kulturális váltás.

És ezt mély meggyőződéssel mondom. Stylistként és a Perfect magazin kreatívigazgatójaként jól ismerem az iparágat, és nem sokan néznek ki úgy, mint én: 56-os a méretem. És nem akarok mindig erre gondolni, de aztán elmegyek divatbemutatókra, és a közönség soraiban, illetve a kifutón járkálók közül senki sem hasonlít rám, és folyamatosan, mindenhol arra emlékeztetnek, hogy én más vagyok. És bár stylistként technikailag a „színfalak mögött” dolgozom, mégis gyakran megkapom, hogy szakmailag „jobban teljesítenék”, ha lefogynék. De én jobban szeretném, ha az általam végzett munka alapján ítélnének meg, és nem a testem miatt kapnék munkát.

Az emberek általában a megjelenésem és nem a mondanivalóm alapján ítélnek meg, és amit látnak, az nem feltétlenül tetszik nekik. Nem azért, mert mindenki gonosz és aljas, ez egy tudatalatti előítélet. Én képviselek mindent, ami a divatipar nagy része számára elfogadhatatlan. És bár kemény ember vagyok, és a jobb napokon nem érdekel, ki mit gondol rólam, mindez elkerülhetetlenül hatással van rám. Nehéz szembenézni azzal, hogy a média azt sulykolja, nem vagy idevaló. Ez feldühít. És elkeserít. Nagy lelki erő kell hozzá, hogy elviseljem. Egyre kevésbé tudok szabadulni attól az üzenettől, hogy baj van a testemmel. Ez tényleg romboló hatású.

Az Ozempic bűne minden? 

Az Ozempic hatalmas szerepet játszott a jelenlegi hangulat kialakulásában és a hozzáállás regressziójában. Felerősíti a „karcsúság” mint vágyott állapot gondolatát, ezzel felhatalmazva az embereket arra, hogy erről chateljenek, ami engem mélységesen elszomorít – sokkal érdekesebb, fontosabb dolgokról kellene beszélgetni.

(A teljesség kedvéért: én Wegovyt szedek, amelynek ugyanaz a hatóanyaga, mint az Ozempicnek: szemaglutid. Sosem titkoltam, tavaly írtam is róla az ELLE-ben. Az egészségem miatt szedem, nem azért, hogy beleférjek egy bizonyos ruhaméretbe). Az Ozem-

pic sokakban megerősíti a karcsúság mint státuszszimbólum gondolatát. Ismerek olyan embereket, akik Photoshopon módosítják a fotóikat, hogy hozzájuthassanak, és PR-os lányokat, akik azért szedik, hogy az általuk reklámozott ruhákban rohangálhassanak. Az Ozempic kihasználja a mindenkiben rejtőző, kövérségtől való félelmet. Biztos vagyok benne, hogy a Namilia által a berlini divathéten bemutatott virális „I <3 OZEMPIC” pólót iróniának szánták, de szerintem egyszerűen csak közönséges volt. Most, hogy a divat visszatért a nullás méretideálhoz, ez egyszerűen túl sok volt. Határozottan úgy érzem, hogy a kövér embereket – mint minden marginalizált embert – soha nem szabadna vitaindító eszközként, marketingfogásként vagy viccek céltáblájaként használni.

Persze sok elismert modell dolgozik a szakmában, akik nem mintaméretűek (bár még a „pluszos” lányok közül is többen láthatóan lefogytak ebben a szezonban). De nem kellene, hogy csak – mondjuk – Paloma Elsesserre háruljon a reprezentáció felelőssége. Ő egy gyönyörű, okos, érdekes személyiség, aki sokkal többről szól, mint a mérete. Nem elég őt és csak őt szerepeltetni egy bemutatón. Nagy a nyomás azokon, akik áttörnek, hogy mindenkinek ők legyenek a példakép, és sokan kritizálják a megjelenésüket. Emlékezzünk csak arra, amikor...

A teljes írást az ELLE magazin októberi számában tudod elolvasni.