Meghalni más hazájáért?

A zsoldosok élete közel sem Rejtő-regény

Ki számít zsoldosnak? – dobta vissza a labdát egy honvéd ismerősöm, amikor a témáról kérdezgettem. Aki pénzért harcol? A hivatásos katona zsoldos? A Magyar Honvédség Szolgálati Szabályzatának definíciója szerint a zsoldost az különbözteti meg a többiektől, hogy egyik összeütköző félnek sem állampolgára, lakosa. És míg a hadviselést és a háború megvívását szabályozó Genfi Egyezmény védi a reguláris haderő tagjait vagy a népfelkelőket, ők „jogosan" is ölhetnek, a pénzért felfogadott külső szereplő már felelősségre vonható az általa kioltott emberéletekért, és számára a hadifogoly státusz sem jár. A kérdést tovább bonyolítja, hogy az utóbbi évtizedben egyre elterjedtebbek a „biztonsági magánvállalatok" (private security companies – PSC) és a „katonai magánvállalatok" (private military companies – PMC), amelyek fegyveres alkalmazottai, a kontraktorok tulajdonképpen zsoldosok. Ezt a területet azonban nem szabályozza a nemzetközi jog. A zsoldosok alkalmazását, finanszírozását és kiképzését tiltó ENSZ-megállapodást 33 ország írta alá. Magyarország és az Egyesült Államok nincs köztük.

BELÉPÉS CSAK PROFIKNAK

A „jogos" emberölés és a gyilkosság között a gyakorlatban nem tiszta a határ, hiszen a fegyveresek sok esetben éppen arra törekszenek, hogy ne legyen megállapítható, ki katona és ki civil – mondja a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóközpontjának egyik munkatársa. Példákat is sorol: amikor a Hamasz palesztin civil területre, egy iskolaudvarra telepít rakétaindító állványt, miközben lehet tudni, hogy arra válaszul tűzcsapást mérhetnek; amikor „kis zöld emberkék" jelennek meg a Krímben, és „véletlenül" nehézfegyverzet van náluk, majd elfoglalják a laktanyákat. Az Idegenlégió szempontjából összemosódik a legenda és a valóság, mert bár más országok polgáraiból toboroznak tagot jó pénzért, de a szervezetet a francia állam irányítja.

A szakértő szerint a szabályozatlanság, a transzparencia hiánya, valamint a katonai és biztonsági magánvállalatok működésének zárt, sokszor titkos jellege miatt nem lehet megbecsülni, hány magyar kontraktor dolgozik külföldön. Szerinte kevesen vállalnak harci feladatokat, tömeges jelenségről nem lehet szó. Katona Béla 2011-ben a Privatizált háborúk című tanulmányában 700 és 1200 körülire tippelte az Irakban szolgáló magyarok számát. Őket szélesebb körben alkalmazzák, szállítási-logisztikai, őrző-védő és biztonsági feladatokat bíznak rájuk.

„Ahhoz, hogy valaki katonai műveletekben is bevethető zsoldos legyen, nagyon komoly harci tapasztalat szükséges, amit a Magyar Honvédségben nem lehetett megszerezni az elmúlt húsz évben, mivel a magyar katonai szerepvállalás korlátozott, válságkezelő és stabilizációs műveletekre terjedt ki" – magyarázza. Azt elképzelhetőnek tartja, hogy a mieink a hivatásos haderőből kilépve biztonsági cégeknél helyezkednek el, ahol a „parancsuralmi rend", a szervezettség, pontosság, fegyelem, hatékony végrehajtás készségeit tudják kamatoztatni. „Az olyan romantikus elképzelések és képek, amelyekben a magyar szegény legény felcsap zsoldosnak, és megvívja harcát, majd ellovagol a napsütésben, nem reálisak."

Néha megjelenik egy-egy hír külföldön megölt magyar kontraktorról, de a szakértő szerint annyira kevés a magyar zsoldos, hogy elenyésző az áldozatok száma. „Egyébként ez technikailag ugyanolyan haláleset, mint egy motorbaleset, különösebb következménye nincs – folytatja. – Ha azonosítani tudják, értesítik a magyar hatóságokat és a hozzátartozókat."

Magyar PMC-ről még nem hallott, azt pedig elképzelhetetlennek tartja, hogy egyszer nálunk is kontraktorok váltják fel a hivatásos hadsereget. „A zsoldos azt szolgálja, aki többet fizet, ezért megbízhatatlan. Nincs olyan ország, amelyik erre alapozná védelmét. Ráadásul a magánhadsereg még a hivatásos haderőnél is drágább lenne, mert a zsoldos a piaci vagy a magánszektor bérei alapján dolgozik, nem a közszféra szerint."

A HUMOR A LEGJOBB FESZÜLTSÉGOLDÓ

„Áldás, békesség!" – köszön a pénztárosnak a gyorsétteremben a tar, cserzett arcú, keménykötésű interjúalanyom. Csak a találkozónk végén – amikor hasonlóképpen üdvözli a takarítónőt – derül ki, hogy az egykori zsoldosnak tényleg sokat jelent a hit. Pedzegetem, vajon a vallást és a magánkatonáskodást hogyan tudta összeegyeztetni, azt mondja, ő a békét szolgálta, majd mosolyogva elismeri: valamilyen ideológiára mindenkinek szüksége van.

Itthon küzdősportokkal foglalkozott, többszörös világbajnok, de nem volt jövőképe, márpedig a családját el kellett tartania. Mindenféle vagyonőri vizsga és munka után kamionsofőrnek jelentkezett Afganisztánba, a kinti őrző-védő melót csak később ajánlották neki. Néhány magyarral konténerhajót védett a kalóztámadásoktól a Karib-tengeren. Szolgált Irakban is. Szerinte a kontraktorok nemcsak a pénzért vállalják a kockázatot. A kalandot és a kihívást keresik.

Rozoga laptopján fényképeket és videókat mutat. A hajó szélére szerelt szögesdrótról, sovány matrózokról. Félperces felvételeket nézünk, azokon a közeledő csónakokra tüzelnek. Jókedvűnek tűnnek. „Szeretem a bolondokat, akik akció közben is tudnak viccelődni – mondja, majd a pohárba köpi a dohányt, amit folyamatosan rág. – Dolgoztam olyanokkal, akik nem bírták az állandó stresszt, azoknak beszűkül a látókörük, nem tudnak célozni, vészhelyzetben egy csomó mindent észre se vesznek. A humor a legjobb feszültségoldó."

Újabb fotókat mutat Kabulból, nyomorban felcseperedő gyerekekről, az egyik képen maszatos kisfiút tanít bokszolni, a másikon könyörgő szemű cipőpucoló, szinte belefulladnak a szemétbe. Néhányszor verekedett kint, de tudására nem akció közben volt szükség. Saját társait kellett helyükre tennie, amikor részegen a csapat biztonságát kockáztatták. Amikor arról kérdezem, lőtt-e le valakit, csak vonogatja a vállát, nem különösebben foglalkoztatja. De hozzáteszi: a problémát nem a katonák, hanem a politikusok csinálják.

LÉGIÓ MINDHALÁLIG

A hivatalos definíció szerint az idegenlégiós nem zsoldos, mert francia útlevelet kap, ám erkölcsi értelemben annak számít: valaki más nemzet oldalán harcol, és ezért fizetést kap. Igaz, Zsolnai Gábort nem a pénz, hanem a kalandvágy hajtotta, amikor 1995-ben, tizenkilenc évesen elvonatozott a légió strassburgi irodájába. (A szüleinek azt mondta, a Balatonra indul.)

Az első négy hónapban minden nap megbánta, hogy jelentkezett – a kiképzés alatt három órákat aludt, húsz kilométereket futottak, de mentálisan is megterhelő volt –, utána mégis a dél-amerikai Francia Guyanába, a leginkább embert próbáló ezredbe kérte magát.

A riport folytatását az ELLE Man aktuális, 2014. ősz-téli számában olvashatják!