Pelenkamacsók

Lehet, hogy végre mindenki előtt világossá válik, hogy a születések alacsony száma nem csak a nőkön múlik?!

Még mindig imádjuk a gyerekeket. Legalábbis elméletben. Az Elle hasábjain is többször leírtuk már, hogy Magyarországon a fiatal nők lényegesen több gyereket szeretnének, mint ahányan megszületnek. Kerestük-kutattuk az okokat, foglalkoztunk az előző generációk hagyatékával, a túlidealizált nagyszülők példáival, a szülői generáció rengeteg válásával, munka-család konfliktussal, és a félelmeinkkel azzal kapcsolatban, hogy rá merjük-e bízni az életünket valaki másra.

A koncepció, miszerint egyedül is meg kell állnunk a helyünket ebben az életben, és igazából csak magunkban bízhatunk, minimum megremeg, amikor a gyerekvállalás kérdése kerül fókuszpontba. A józan számítások és reményeink szerint ez még mindig két ember közös ügye, és az, hogy az álom egyáltalán megvalósul vagy sem, legalább annyira múlik egyikükön, mint a másikukon. Ami a vágyakat illeti, az országos átlag szerint a megkérdezett fiatal férfiak majdnem ugyanannyira sok gyereket szeretnének, mint a nők. Ők is, mi is, és aztán mégse – vajon mik az akadályok a férfiak oldaláról?

Pán Péter and Co.

Persze ott vannak a Pán Péterek, a nagyra nőtt gyerekek, akik igazi felelősséget nem vállalnak, harmincöt évesen is a mamájukkal laknak, a barátnőjük pedig jóval fiatalabb, akinél még néhány évig biztos nem merül fel a családalapítás kérdése. Egy új pszichológiai tanulmány azt mondja, a szindróma kialakulása a nők felsőoktatásban és munkahelyeken észlelhető előretörésével párhuzamosan rosszabbodik.

Aztán ott vannak a Charlie Harper szindrómások is – aki esetleg nem ismerné: ő az a figura, akit Charlie Sheen alakított a Két pasi meg egy kicsi című sorozatban. Negyven körüli, vérbeli hedonista, sármőr, aki a malibui tengerparton tengeti élvhajhász és céltalan életét. Édesanyját Szörnyasszonynak hívja (ő tényleg rémes), és kötődést legfeljebb a szabad szex intézménye iránt érez.

A Pató Pálokból Dunát lehet rekeszteni, ráadásul ezt a típust nem is lehet elsőre felismerni. Ők mindent szeretnének, benne van a pakliban, hogy egyszer családjuk lesz, majd. Az csak a hosszú évek során derül ki szegény nő számára, aki 7, 8, 9 év után még mindig arra vár, hogy megkérjék a kezét és/vagy gyereket vállaljanak együtt, hogy az “Ej, ráérünk arra még!” akár sohát is jelenthet.

A legtöbb férfi viszont normális. Családot szeretnének, tesznek is érte, ám abban, hogy mikor jöjjenek a gyerekek, általában racionális érvek mentén szeretnek dönteni, szemben a nők érzelmi motivációjával szemben. Félelmeik pedig elsősorban az általánosan jelenlévő egzisztenciális bizonytalanságból származnak. Ha a gazdasági, munkaerőpiaci kiszámíthatatlanság mellett egy férfinak nincs határozott jövőképe, az nem csoda, mégis nagyon káros. A jövőkép hiánya lehetetlenné teszi a kapcsolatokat, és arra sarkallja a nőt, hogy biztosabb partnert keressen. A túlracionalozálás, éppúgy, mint az érzelgősség, fölösleges aggodalmakat kelthet. Hogy milyen lesz az élet valahány év múlva, azt úgysem tudhatjuk biztosan, mint ahogy azt is csak sejthetjük, hogyan érezzük magunkat majd szülői szerepben, amíg nem próbáltuk.

Milyen egyéb okok hátráltatják a férfiak gyerekvállalási kedvének alacsony szintje mögött? Kutatások és tapasztalatok az Elle magazin szeptemberi számában.